Filmkritika: Total Recall – Az emlékmás

Észrevettétek, mennyire sok, nagyon durván jó filmet láttunk már 2012-ben? És még több mint négy hónap hátra van. Mikor volt utoljára ilyen bőséges termés? 1999-ben, amikor szintén világvégére készült a Föld bolygó lakossága – legalábbis azon fele, amelyik van annyira “civilizált” hogy ilyen marhaságokkal foglalkozzék. Mintha Hollywood kétségbeesetten próbálkozna ilyenkor kihozni magából a maximumot. Mert olykor becsúszott egy Avatar, vagy egy Eredet. De idén? Bosszúállók, Batman, Pókember, John Carter, egye fene, még a Prometheus is beleférhet. Mind látványos, lenyűgöző vizualitást elénk táró filmek, amelyekre bizony érdemes emlékezni. No most ezek mellé beállhat a Total Recall remake-je is.

Mindenkinek van valami problémája. Doug Quaidnek az, hogy valaki szétkúrta az agyát. Méghozzá elég rosszul, mert álomképek gyötrik, vagy elfeledett emlékek, amelyek keresik a felszínre az utat. Doug érzi, hogy egy mókusketrecben él, hogy valami többre hivatott, s bizony az ilyen különcködések sosem vezetnek jóra. Teszem azt, problémák léphetnek fel a házasságában, munkahelyi zavarok jelentkezhetnek a mindennapi rutintól eltérően, és közlekedési balesetet szenvedhetünk. No jó, talán nincs olyan ember aki ne látta volna az eredeti – 22 éves – filmet, talán arról is hallottak néhányan, hogy a szétdrogozott P. K. Dick egyik hagymázas rémálmának eredménye ez a mozi is. S talán az sem lep meg senkit, hogy a külföldi sajtó ég a keresztvizet is leszedte a filmről, de már akkor amikor felvetődött az esetleges remake lehetősége.

Tény, hogy Len Wiseman bizony, nem egy Paul Verhoeven, de még csak nem is Christopher Nolan. Mert Nolan az Eredetben már mindent elmondott amit az álmokról csak tudni lehet, amikor az agyadat megbaszkurálják, és a végén már te magad sem tudod mi is a valóság, mi a realitás, és mi a belső realitás, amit csak te érzel. Néha úgy éreztem, túlhaladott mára ez a film – merthogy a remake elég szépen halad az eredeti nyomvonalán, attól csak olykor-olykor térve el, vagy modernizálva azt. Kicsit mint az új Tron esetében, amikor közben jött egy Mátrix, ami sokkal érdekesebben, meg komolyabban mélyedt el a virtuális valóság kérdéskörében.

Gyakran éreztem azonban azt is, mennyire szeretik az alkotók az eredeti filmet; nagyon érdekes volt, ahogy nézés eközben bevillantak a régi képkockák, ott hogy is történt mindez. Már-már hommage-nak is be lehetne sorolni e filmet, annyira tiszteletben tartja az eredetit. Igen ám, azonban így mi értelme remakelni valamit? Talán kevesen tudják, de anno éppen Schwarzenegger ellen merültek fel a legnagyobb kifogások, hogy miatta lesz hiteltelen az álomszál. Vagy, hogy a film egyike volt az utolsó CGI nélkül készült nagy trükkfilmeknek, de ennek okán szükségszerűen kissé poros, és kopott lett – mindezt a maga bájával együtt.

Ezeket a hibákat kiküszöböli a jelen film, amelynek fantasztikus látványvilágával, hangulatával nem igen vetekedhet semmi. Tudom, hogy CGI, de mégsem érzem rajta egy percig sem. Ráadásul a filmben annyi az újítás, és remek ötlet, hogy csak győztem kapkodni a fejem, ennyi eredetiséget utoljára nem tudom, melyik filmben véltem felfedezni – hogy csak egyet említsek, a Trans pólusváltása valami hihetetlenül gyönyörű lett. A sötét jövőképet elénk festő képi világ, a mocskos, esős nyomornegyed, a vibráló mágnespályák, a robotrendőrség, mind-mind éreztetik velünk, ez egy nagyon is lehetséges – nem túl – távoli jövő.

S ugye itt van nekünk Colin Farrell, aki testalkatilag sokkal közelebb áll a novellában szereplő főhőshöz. Egy olyan fazon, akiről jóval hihetőbb, hogy mindez csupán a tudatában jelenik meg, és nem valóságos, mert alkatilag egész egyszerűen nem lenne rá képes. A feleséget alakító Kate Beckinsale egyszerre játssza Sharon Stone és Michael Ironside szerepét, ami némileg furcsán hathat, de a film hordoz még néhány ilyen egybemosást. Jessica Biel pedig most is fantasztikus, és remekül feszül a hátsóján a lázadók koszos gatyája.

Mégis, valami hiányzik a filmből, és itt térjünk vissza a rendező úrhoz, aki olyan feszesre akarta vágni filmjét, hogy legtöbbször azt sem lehet látni, mi történik, olykor pedig már-már westerneket idéző szuperközeliket alkalmaz, ami felettébb zavaróan tudja kiegészíteni az előbb ecsetelt akciórészeket. Mégis: engem magával ragadott a film látványvilága, melankolikus hangulata, s úgy érzem, méltó helyet képvisel az egykori előd mellett.

TOTAL RECALL
(amerikai-kanadai, 2012, 121 perc)
forgalmazza: Intercom
rendezte: Len Wiseman
forgatókönyv: Mark Bomback, James Vanderbilt, Kurt Wimmer
szereplők: Colin Farrell, Kate Beckinsale, Jessica Biel, Bill Nighy

pontszám: 10/7