Filmkritika: Szabadságot a dínóknak! – Jurassic World Bukott birodalom

Mindig van egy nagyobb ragadozó, mindig eljön a pillanat, amikor futni kell, és mindig van egy gyerek a sztoriban – ezek nélkül a sarokpontok nélkül nem létezik a Jurassic-világ. A Jurassic World – Fallen Kingdom megugorja ezt a lécet, hozza mindezeket, és persze dinoszauruszokat minden mennyiségben. Egyszerre viszi tovább a brandet minden tekintetben és értelemben, s próbál újat alkotni – a történetben és azáltal is.

A kiindulópont: Hammond dinoszauruszainak élőhelyét természeti katasztrófa fenyegeti: újra aktív a sziget közepét uraló vulkán. És nem is kis problémát okoz, mert nem csak pöfékel, hanem durván tör fel a föld mélyéről minden, amit csak el tudunk képzelni (Hawaii-on nyilván különösen át tudják érezni mostanság a filmbéli dinoszauruszok problémáját). Konkrétan a sziget élővilágát a teljes pusztulás fenyegeti, s mindjárt, a film első perceiben adódik a kérdés: meg kell-e (a Jeff Goldblum megformálta örök pesszimista dr. Malcolm szerint: meg szabad-e) menteni a feltámasztott őslényeket.

A film első fele eszerint egy katasztrófa-mozi: a drámai zene mellett menekülés a sűrű füstfelhő és a tűzfolyam elöl. Itt aztán végképp nincs különbség ember és állat között, az életösztön mindenkit egy irányba hajt. A pusztulás tragikus képei hihetetlen monumentálisak: ezért éri meg 3D-ben beülni a mozikba. És a legendának itt vége is szakadhatna, ha nem éppen arról szólna a film, hogy egy kicsiny, de mindenre elszánt csapat azért tizenegy dinoszauruszfajt sikeresen megment a legújabb kihalástól.

A történet második fele már nem a szigeten játszódik (bár jelzem, pontosan nem tudjuk, mi történt a szigettel, így van ebbe az irányba is egy kis mozgásterük azoknak, akik a folytatásban gondolkodnak), és ezzel a Fallen Kingdom lelép az eddigi Jurassic-brand kijárt ösvényéről, és megteremti a lehetőségét annak, hogy az őslények valóban az egész világ elpusztítására törekedhessenek a későbbiek folyamán. Az írók azonban megfejelik a történetet még valami kis extrával is, sőt, nem is egy, hanem két momentummal, amelyből az egyik apró ugyan, de nagyot szól. Marad persze a futás, meg a mentsük meg a gyereket, meg majd az én dinóm elkapja a vérmes nagy dinót, de mindez kellemesen jól van adagolva.

A Jurassic World legújabb része tehát hozza a szokásos (nem egyszer sablonos) formátumot, de ezzel együtt is remek a látvány, pörgő a cselekmény és vannak apró meglepetések, amik feldobják a sztorit. Kevesebbet csodálkozunk rá a járó, vágtató, cserregő, üvöltő szörnyekre, mert már nem az újdonság varázsa adja el őket, de azért egyértelműen ők a főszereplők, még kiszolgáltatottságukban is félelmetesebbek a rossz fiúknál.

A karakterek összetettsége vetekszik a dinoszauruszok komplexitásával, konkrétan az előző részből importált fő szereplők, azaz Owen (Chris Pratt) és Claire (Bryce Dallas Howard) sem sokkal több egyéni vonást mutat fel, mint Kék, az intelligens Velociraptor, ám aki erre a mozira bemegy, szerintem nem akar mást, csak jól szórakozni egy halom történelem előtti szörny láttán. A rendező Juan Antonio Bayona sem törte össze magát sem valamiféle személyes sorsdráma vagy sosem látott kaland kedvéért, de végülis hozza a szintet, amit minden dinórajongó elvár tőle, még ha néha olyan érzésünk is van, hogy patikamérlegen adagolták ki az összetevőket.