Amióta a Csillagkapu mozifilm megjelent videokazettán, azóta rajongója vagyok a történetnek. Emlékszem, több mint tíz évvel ezelőtt az egyik tévéújság valamelyik utolsó oldalán olvastam egy cikket. Sorozat készül a sikeres filmből, és Richard Dean Anderson játssza a főszerepet – írták. Akkor őt még nehezen képzeltem Kurt Russel helyébe, Michael Shanks helyett is James Spader arca lebegett előttem, de kíváncsian vártam, mi sül ki ebből, és hogy egyáltalán eljut-e hozzánk a tévésorozat. TV3 télen-nyáron – ez volt a csatorna szlogenje, és áldottam is, amiért nem sokkal az ?sbemutató után nálunk is elkezdték adni a sorozatot. Így a kamaszkorom is többnyire a szereplők rajzolásával és saját novellák írásával telt el. Nem csoda hát, hogy vártam a rendezvényt, és vártam őt is, azt az embert aki megformálta dr. Daniel Jacksont. Arról már írtam, hogy Michael Shanks a sajtótájékoztatón nem tudott ott lenni, és éppen, hogy beesett a színpadra, az ünnepélyes megnyitón. Mivel késett, a műsorát is kés?bbre tették, de ennek ellenére a nagyterem mégsem volt üres. Már akkor tudni lehetett, hogy hiába Star Trek, hiába Battlestar Galactica, ő egyike azoknak, akiket a rajongók a legjobban vártak. Szarkasztikus vagyok. Így jellemezte magát, amikor valaki megkérte, hogy mondjon valamit magáról. Megkérdezték, hogy mi volt az első élménye a rajongókkal? Shanks elmesélte, hogy első élményként igazából Richard Dean Anderson egyik fanatikus rajongója jut az eszébe. Éppen egy jelenetet forgattak a parton, amikor felfigyeltek egy furcsán közeled? bokorra. Egy fiú afelől érdekl?dött, hogy kölcsönkérhetik-e a Csillagkaput. Furcsán ránézett a kérdez?re, majd így felelt: Tudod, ez csak egy sorozat. Nem a valóság. Shanks az első panelje alatt vidám volt, vicces, de fáradt. Másnap egy órát álltam sorba, hogy húsz euró ellenében közös fényképet készítsenek róla és rólam. Tudom, sokan húzzák a szájukat, minek kiadni ennyit egy fényképért, de én is húzom a számat, amikor olyanokat látok, akik húsz eurónál jóval többet adnak ki olyan képekre, amiket futószalagon írtak alá. A 197. ember voltam, ő pedig még fáradtabb volt, mint előző este. Mégis kedvesen üdvözölt „Hi sweety”, kezet fogtunk, majd elkészült a közös kép. Egyben biztos vagyok: a tíz évvel korábbi énem, húsz eurónál jóval többet megadott volna ezért a képért. Felvetődött a rajongók körében, hogy gonoszság pénzt kérni a fényképekért. Itt tisztáznunk kell, hogy a fényképeket profi fényképész készíti el, tehát az árban benne van a fényképész munkája, és a kép előhívatása is, és ebből még lehet, hogy kapnak a szervezők is (vagy nem), és a maradék megy a színésznek. Shanks egyszerűen drága és kész. De gondoljunk bele abba is, ha Shanks ingyen pózolna a rajongóival (csak azért, mert olyan jó fej srác), teszem azt a dedikáláson, akkor annak meg soha nem lenne vége. Vagy ha itt-ott felbukkan, akkor a rajongók közül biztosan lennének egy páran, akik Jedi lovagokat megszégyenít?en ugornának át egy klingon csoportot és nyaggatnák őt egy vagy tíz fénykép erejéig. Talán ennek sem lenne soha vége. Tehát amikor életemben másodszor álltam sorba egy fényképért, ez járt a fejemben. Valahol meg kell húzni a határt. Persze mindkét fél jól jár, de valahol mégiscsak üzlet. Egy jó üzlet. Mialatt sorban álltam, Marc B. Lee libbent oda egy üdvözlésre, majd büszkén közölte, hogy ő már lefényképeztette magát Michael Shanksel. Mázlista, mondtam neki, persze, te vagy a ceremónia mester, neked húsz kép is jár ingyen. Erre persze nem válaszolt, ha én lettem volna az ő helyében én is csak adtam volna a lazát, és nem mondtam volna semmit. Este amikor újból Michael Shanks volt a színpadon, én és az unokatestvérem izgatottan ültünk valahol hátul. Azt már akkor tudtam, hogy valamit biztosan meg fogok tőle kérdezni. Sokáig is téptem magamat, mit kérdezzek tőle? Aztán gondoltam egyet, felpattantam és a mikrofonhoz siettem. Amikor végre rám került a sor, röpke üdvözlés után kedvesen megkérdeztem: – Van valami, amit mindig is el akartál mondani nekünk rajongóknak, de még nem volt rá alkalmad, mert a rajongóid soha nem kérdezték meg tőled? Erre vele együtt mindenki felkacagott és közölte, hogy nem. – Szinte már mindent megkérdeztek tőlem. – válaszolta. – Biztos? – vigyorogtam. Ezzel akaratlanul is olyan benyomást tettem, mintha én tudnék valamit, amiről más nem tud, és ő sem tudja, hogy tudom, pedig ha tudná, ha tudom… szóval valójában nem tudtam semmit, csak kíváncsiskodtam. – Egészen biztos – válaszolta. – Még valami. Sokkal több rajongód van, mint gondolnád! – Erre az emberek tapsolni kezdtek, ő pedig gyerek módjára fel-le ugrált a színpadon. – A nagymamám 88 éves, és imádja a Csillagkaput. Ettől tátva maradt a szája. – Nem mondod! Tényleg? – hüledezett. – Igen. – válaszoltam. – Hol vanő – kérdezte. – Otthon. – Legközelebb hozd el őt is! De addig is üdvözlöm és imádom! – válaszolta, majd átadtam a mikrofont, ő pedig rátért a következő kérdésre, amiről g?zöm sincsen, hogy mi volt. A dedikálásra is várni kellett. Több mint egy napot. Na jó, nem álltunk sorba olyan sokáig, de lestük, hogy az unokatestvérem száma mikor jön. Elvileg úgy volt, hogy még szombaton sorra kerülünk, de ebből vasárnap lett. Amíg én buzgón fotóztam, addig ő odalibbent hozzá és aláíratta vele a frissen megjelent The Ark of Truth DVD-t. Annak ellenére, hogy sem a nyitó, sem pedig a záró ceremónián nem őt hívták be utoljára, és érthető okoknál fogva a Star Trek színészeket próbálták az égig magasztalni, úgy hiszem, Shanks volt Bruce Boxleitner és Peter Jurasik mellett a FedCon legnagyobb sztárja. Ha a fotózásokat és autogramosztásokat veszem figyelembe, tagadhatatlanul. De ez érthet? is, ez volt az első FedCon-ja. Remélem, hogy jövőre is lesznek Csillagkapu színészek. A közönség kíváncsi rájuk.]]>