Mozi

Emberi léptékű Marvel-film: Ant-Man & The Wasp – A Hangya és a Darázs kritika


A Végtelen Háború jó alaposan letaglózta a Marvel-filmek rajongóit, úgyhogy pont ezért kellett egy kis gőzkieresztős, lazulós, sok-sok jó poénnal megpakolt epizód. Erre pedig tökéletes választás volt az Ant-Man & The Wasp. Ami ráadásul jelentős mértékben fejlődött a Hangya első bemutatkozása óta.

Az Ant-Man kapcsán leginkább azt sérelmeztem annak idején, hogy túlságosan biztonsági játékra törekedett, olyannyira nem volt eredeti, hogy konkrétan egy Vasember-utánérzésnek tituláltam.  Remekül belesimult az MCU világába, sőt, kimondottan jó volt a humora, de a sztorija nem volt nagy durranás.

A folytatásnak sikerült sztoriban előrébb lépnie, annak ellenére – vagy talán pont azért -, mert a legtöbb Marvel-filmmel szemben itt most egyáltalán nem a világmegváltás a cél. Nem csak a főhősök, de az ellenfeleik számára is sokkal személyesebbek a tétek. Ha Végtelen Háború az egész univerzumra kiható története az egyik véglet, akkor itt pont a másik végletbe megyünk át: mindenkinek valamiféle saját, egyéni célja van. Érdekes, hogy miközben a Hangya képes atomi méretűre zsugorodni vagy épp házméretű kolosszussá válni, addig a fő motivációk nagyon is emberi léptékűek.

És ez jót tesz a filmnek.

Az alapszitut ismerjük az előzetesekből meg persze az első film meg is ágyazott a történetnek. Scott Lang háziőrizetben van a Polgárháborúban játszott szerepe miatt, ráadásul pont ugyan emiatt beállt némi mosolyszünet közte és Hope Van Dyne meg Hank Pym között. Utóbbi kettőnek bujkálniuk kell Scott miatt, miközben azzal vannak elfoglalva, hogy az eredeti Darázs, azaz Hank felesége lehet, hogy mégis életben van, és akkor viszont valahogy ki kell menteni a kvantum dimenzióból. Scott közben vágja a centit, a háziőrizetéből már tényleg csak napok lennének hátra, és akkor végre kimozdulhatna a kislányával.

Nyilván persze borulnia kell mindkét tervnek, és muszáj megint összeállnia a hármasnak, és persze – talán nem nagy spoiler – nyilván a végére meg kell oldaniuk a már említett mosolyszünetet is. Közben viszont nem egy, nem kettő, hanem konkrétan három különböző csapat szívatja őket percenkénti rendszerességgel. Az FBI, akinek egy nagyon lelkes ügynöke nagyon boldog lenne, ha Scottot rajta tudná kapni valami szabálysértésen, egy csapat bűnöző, akik szimplán csak le akarják nyúlni Pym technológiáját, mert abban oltári nagy vagyon lenne… meg egy harmadik, titokzatos és láthatólag szuperképességekkel bíró valaki, a Szellem.

Ebből aztán kaotikus, vicces és rém izgalmas, könnyed sztori bontakozik ki. Alighogy sikerült valakit lerázni, és lehetne szusszanni egyet, akkor persze megjelenik a másik társulat, és kezdődhet a menekülés, üldözés, pofozkodás, trükközés. Emiatt sokkal, de sokkal inkább heist-filmes (rablós-átverős-szívatós) hangulatú lett A Hangya és a Darázs, mint az első film, ami szerintem éppen csak karcolgatta ezt a zsánert.

A humor és a könnyedség ott van a szeren: az első résznél is igaz volt, és most is megállja a helyét az, hogy nagyjából A Galaxis Őrzői-szintjét hozza a humorfaktor. Más típusú poénok vannak benne, de ugyanolyan szórakoztató.

A szereposztás kimondottan jó: Paul Rudd továbbra is jól hozza a figurát, teljesen jól működnek Evangeline Lilly-vel, szerintem ők ketten az MCU legszerethetőbb párja, de tényleg. Michael Douglas és Michelle Pfeiffer meg úgy játszanak együtt, mintha ez lenne a huszadik közös filmjük – meglepett, de valójában ez az első közös játékuk, és láthatóan örülnek a lehetőségnek. Hannah John-Kamen pedig remek választás volt a Szellem szerepére – igaz, hasonló kvalitású karaktert játszik a Killjoys című sci-fi sorozatban. Szexi, halálos, ügyes, nagyon kemény – és szuperképességek ide vagy oda, az ő karakterére is igaz, hogy bizony nagyon is emberi léptékű probléma miatt kerül szembe a főhősökkel. Őszintén szólva az eddigi Marveles felhozatalból a Szellem az egyik legjobb és legszerethetőbb, de legalábbis a leginkább megérthető főgonosz.

A látvány rendben van, kicsit talán kevésbé formabontó, mint az első rész esetében volt, de lehet, hogy csak megszoktuk a második részre. Mindenesetre én sajnálom, hogy néhány igazán jó jelenetet ennyire előre lelőttek az előzetesekben, jobban ütöttek volna szerintem, ha egyből a mozivásznon látjuk őket. A legtöbb film esetében általában feleslegesnek szoktam ítélni a 3D-t, de A Hangya és a Darázs viszont azon ritka filmek egyike, ahol a térhatás tényleg kimondottan hozzátesz az élményhez. Úgyhogy ha tehetitek, akkor 3D-ben / IMAX-ben nézzétek meg.

És persze várjátok ki a stáblista közepén meg végén látható bónusz jeleneteket. Az egyik fontos, a másik meg vicces.