TV

Élő találkozó a sci-fivel – XX. FedCon, 4. nap


Düsseldorfban jártam, a 2011-es, XX. FedCon utolsó két napján. A harmadik nap eseményei után következzen az utolsó nap összefoglalója.

Negyedik nap

A búcsú napja szokások szerint tartalmaz még nagy csattanásokat, idén is volt jó pár olyan panel, amelyre érdemes volt elmenni. Én úgy számoltam, hogy a napomat a nagyteremben töltöm, ha megoldható akkor megszakítások nélkül.

Richard Dean Anderson & Paul Watson – Sea Shepherd

Azért benéztem a kisteremben RDA és Paul Watson paneljére, ahol kizárólag a Sea Shepherd-ről volt szó. RDA több éve támogatja az alapítványt (előző nap is ugye nekik gyűjtöttek pénzt az aukcióval), ezért nem volt meglepő, hogy népszerűségét itt is kihasználja támogatás szerzésére.  A Sea Shepherd feladatául a tengeri állatok és növények megmentését tűzte ki, a mottójuk az, hogy “a halnak nincs szüksége az emberre, de az embernek szüksége van a halakra”, úgymint egy beteg tengervilág felborítja a környezetünket és belepusztulhat az emberiség, de a halak ezt is túl fogják élni – ha nem is mind.

Mi itt, a szárazföldön, a legtöbbet a tudatos vásárlással tehetünk a tengeri életért: figyeljünk oda, hogy honnan származik a hal, amit eszünk, esetleg milyen módszerrel halásszák (pl. ne olyan nagyüzemi halászat legyen, aminek során akár delfineket is megölnek) és végül gondolkozzunk el azon, hogy bármennyire finom is a tonhalas konzerv, egy macska vs. tonhal küzdelemben a macska maradna alul (mondjuk az én macskám nem is szereti … :)).

A tudatos vásárlás egyébként is fontos szerepet játszik környezetünk megőrzésében, de ezt Ti mind tudjátok, ezért nem is evangélizálok tovább.

Anthony Amendola

A nagyteremben újra megnéztem Tony előadását, bár más kérdések voltak, de lényegében ugyanarról volt szó, mint előző nap. Bevallom én is csak azért ültem be, hogy a hátralevő előadásokra jó helyem legyen, ugyanis ha megtelt a terem, akkor a press-jegyeseket felküldték az emeletre, onnan meg nem a legjobb fotózni.

Lance Henriksen

Ha Lance Henriksen, akkor szerintem Millenium, az “első” paranormális sorozatok  egyike  (van-e eredendő gonosz stb), egyébként volt egy crossover az X-Aktákkal is, bár gondolom a többség inkább Charles Bishop Weyland-ként ismeri az Alien filmekből. Megjelenése – mint a filmjei többségében – egyszerre laza és tiszteletet parancsoló, pláne ha megszólal érces hangján.

Bár szerepel az imdb triviában, de számomra ismeretlen tény volt, hogy Lance gyerekként annyit lógott az iskolából, hogy végül nem is tudtak arról, hogy neki oda kellene  járnia. Így történt meg az, hogy nem tanult meg olvasni, ami – bár még mindig nagy számban vannak analfabéták a fejlett országokban is – szinte elképzelhetetlennek tűnik. Aztán huszonévesen színházban járt és rájött, hogy ez az, amit csinálni szeretne: neki kevés az az egy élet, ami mindenkinek megadatott a Földön, viszont a színészettel számtalan életet tud megélni, átélni. Kezdetben magnókazettára mondatta fel a szövegkönyvet és kívülről megtanulta az egészet, hogy ne tűnjön fel hátránya.

30 éves korára aztán megtanult olvasni és azóta érti, hogy miért okoz oly sok embernek élvezetet a könyvolvasás.

Ha Anthony Amendola üzenete a nyelvtanulás volt, akkor Lance üzenete szerintem az olvasás fontossága volt.

Természetesen nem utasíthattam vissza az SFportal kérését, miszerint tegyek fel egy MassEffect rajongói kérdést, így lámpalázamat leküzdve a mikrofon elé álltam.  A kérdést és Lance válaszát a MassEffect rajongói oldalon olvashatjátok.

Ps: az a sorozat, amiben  szerepelni fog és a számítógépek (robotok) az emberek ellen törnek – csak nem az új Battlestar Galactica lesz?

Ps2: Valószínűbb az új Tron sorozat, ami már az imdb-n is szerepel és remélhetőleg 2012-ben jön.

Dirk Benedict

Szépfiú és Starbuck a két legnagyobb szerepe volt a ma is sármos Dirk Benedictnek, bár az évek rajta se múltak el nyomtalanul. Rengeteget mesélt életéről, apja haláláról, rákbetegségéről, néhány szóban a macrobiotic diétájáról, ami meggyógyította és megrázóan írta le, hogyan találkozott 25 év után fiával. Lebilincselő, vibráló előadásmódjával sose tudtad, hogy épp a színpad melyik részén lesz, mindenhez volt egy kis anekdotája, mint az a sokat megélt, sokat olvasott emberek sajátossága.

A legégetőbb kérdések persze azok voltak, hogy mit szól az A-Team film elkészítéséhez, és mit gondolt, amikor megtudta, hogy Starbuckból nő lesz?

Az A-Team-nél egy mini szerepe is volt, annak forgatását rettentően élvezte, szerinte elég jól eltalálták a sorozat hangulatát, mind a filmen, mind a háttérben, a forgatások alatt.

Starbuckról alkotott véleménye fent van már régóta az imdb oldalán:

On “Battlestar Galactica” (2003): Women are from Venus. Men are from Mars. Hamlet does not scan as Hamletta. Nor does Han Solo as Han Sally. Faceman is not the same as Facewoman. Nor does a Stardoe a Starbuck make. Men hand out cigars. Women ‘hand out’ babies. And thus the world, for thousands of years, has gone round.

A nők a Vénuszról jöttek, a férfiak a Marsról. Hamlettből nem lehet Hamletta, ahogy Han Solo-ból se lesz Han Sally. Mind Faceman, mind Starbuck egy machó figurát alakít, akik nem tudnak ellenállni a gyengébbik nemnek, isznak és szivaroznak. Gondolta is előre, hogy ebből baj lehet a huszonegyedik század politikailag korrekt filmjeiben, de azt azért nem sejtette, hogy emiatt még a karakter nemét is képesek megváltoztatni. Ha választania kellene Faceman és Starbuck között, akkor – sok perces gyötrődés után –  végül Starbuckot választaná, mert annak a karakternek mélységei vannak, véleménye és üzenete az életről magáról.

Véleménye szerint Katee Sackhoff végül elég jól hozta – a forgatókönyv lehetőségeihez képest – a figurát, ami – lássuk be – nem kis elismerés a részéről a fenti, írókkal szemben alkotott kritikája után.

Idézetek Dirktől:

A Battlestar Galacticáról és Starbuckról: mi nem beszéltünk annak idején a kapcsolatokról, csak amennyi ahhoz volt szükséges, hogy a nő ágyába bejussunk.

A nőkről és a beszélgetésekről: Voltak gyors kapcsolataim, de beszélgetésekre több idő kell.

Richard Dean Anderson

Az előző napi aukciós jópofizása után nem tudtam vele mit kezdeni, de kellemesen csalódtam. Kicsit bohókás, nagyon O’Neill-es RDA a találkozó egyik nagy élménye lett.

A kérdések – természetesen – MacGyver és Stargate-beli szerepeire szorítkoztak, amit igazán nem vethetünk a sci-fi kedvelő közönség szemére. Így aztán megtudtuk azt is, hogy otthon nem egy igazi MacGyver, de a kerékcserét férfimunkának tartja, ezért természetesen elvégzi. Azért okozott neki pár vicces percet, amikor a mosógép szerelő mindenáron át akarta neki adni a terepet. Ha pedig egészen pontosan akarnám a bevezetőt megfogalmazni, akkor nem RDA volt O’Neill-es, hanem O’Neill-ben volt nagyon sok RDA-ból: ahogy az ezredes értetlenül nézett a technoblablára, úgy nézett ő maga is. Néhány improvizációs alkalom elég volt ahhoz, hogy a technikához nem értő, de a kemény döntéseket a vészhelyzetben gond nélkül meghozó karakter olyanná váljon, aminek megszerettük.

Távozása a Stargate sorozatból részben annak köszönhető, hogy producerként anyagilag stabil hátteret sikerült családjának biztosítania, ezért már nem látta szükségességét, hogy egyenruhát húzzon magára. Fontosabbnak tartotta, hogy egyedülálló apukaként – ha már megteheti – akkor minden idejét a tinédzser lányával töltse, amíg még teheti. S mert a lánya leginkább pasta-t eszik vacsorára, így a “papaszerepben” fel is szedett pár kilót.

Végül megtudtuk azt is, hogy a saját tervei alapján épített házát az egyik amerikai építészeti lap is bemutatta, s bár még mindig nagyon büszke a végeredményre, ha újra csinálná, akkor jobban megkötné az építész kezét: a ház ugyanis lényegesen nagyobb lett, mint azt ő eredetileg eltervezte.

Robert Duncan McNeill & Garrett Wang

Miután 2003-ban Kate Mulgrow lefegyverzett remek előadásával a hageni FedConon, könnyű szívvel mondtam igent a pár hónappal később megrendezett londoni találkozóra is. Az ott történtek ma már a történelem részei, azonban Robert Duncan McNeillre és Nana Visitorra a mai napig szívesen emlékezem.

Ők voltak az egyetlenek, akik a fotósok kedvéért a színpad három pontján is “beálltak” – no persze ezt se lehetett komolyan venni, ahogy azt a képek bizonyítják 🙂  Robbie egyébként nem szerepre készül, ez a rendezői álcájához tartozik.

A panel után hatalmas tisztelettel emeltem kalapot a Voyager készítői előtt: nem lehetett könnyű dolguk, ha ez a minden lében két kanál srác egy szetten dolgozott, márpedig elég sokat szerepeltek együtt. Ők maguk is elmondták, hogy előszeretettel poénkodtak mindennel, amivel lehetett. S ha már meséltek róla, néhányat ezek közül meg is mutattak – s itt kell sajnálatomat kifejeznem az egész találkozóra vonatkozó videós tiltás miatt, mert sem szavak, sem képek nem tudják visszaadni mindazt, amitől fél órán át a könnyem csorgott a nevetéstől.

Garrett részletesen megmutatta nekünk, hogy a különböző tisztek miképp kezelték a LCARS panelt:

  • Janeway óvatosan, mint akinek nem adták oda a használati útmutatót és attól fél, hogy valamint elront
  • Chakotay izomból, mintha a suli legjobb sportolója használná
  • Seven of Nine úgy, mint aki a manikűrösnél volt és még nem érhet hozzá a felülethez
  • Tuvok mint egy zongoraművész, suhanó ujjakkal
  • végül Tom Parris, csak így egyszerűen, szavak nélkül:

 

Természetesen szóba került Geneviève Bujold, aki első választás volt Janeway szerepére, majd pár nap forgatás után maga döntött úgy, hogy ez a szerep nem neki való. A történet érdekessége az, hogy Bujold a kezdetektől fogva egy sokkal természetesebb Janewayt akart, ám a producerek nem engedték: szerintük a kapitánynak mindig tökéletes frizurával és sminkben kellett megjelennie. Végül Mulgrow bár a producerek elképzelésének megfelelően kezdte a karaktert játszani, évadról évadra lett természetesebb a haja és a sminkje is. Végül is érthető, a delta kvadránsban nem olyan könnyű hozzájutni a kedvenc hajlakkhoz.

Felelevenítették közös emléküket arról, amikor az egyik rajongó Garrett-től azt kérte, hogy játsszon a klarinettjén. Bár Harry Kim szenvedélye a klarinét, ugyanez nem mondható el Garrettről, aki az ominózus Voyager jelenet óta kezébe se vette a hangszert. Mivel Robert sikeresen feltüzelte a közönséget, nem volt mit tennie, mint próbálkozni a hangszerrel, ám a függöny mögötti gyakorlás után is csak levegőt jött ki, hang azonban nem. Garrett sem maradt rest, ha már ő ilyen kínos helyzetbe került, akkor Robert se úszhatja meg könnyen:  addig lelkesítette a közönséget, amíg mindenki a polója nélkül akarta őt látni. A történetet követően a női közönség jelentős része (s pár férfi rajongó is) skandálni kezdte a “Robbie, Robbie”-t, de se vetkőzést, se klarinét szólót nem kaptunk.

Kaptunk viszont jó pár kellemes történetet, sok-sok nevetést és jókedvet, amitől emlékezetes maradt ez az óra is.

Marina Sirtis & Wil Wheaton

Egy vallomással kell kezdenem: amióta olvasom Wil Wheaton blogját és könyveit (a Memories of Futurecast-ot ajánlom minden kedves Star Trek rajongó figyelmébe), kimondottan megkedveltem ezt a kocka srácot. Ettől Wesley továbbra sem a kedvenc karakterem, de a Memories… óta tudom, hogy ez nem a színész hibája volt.

Épp ezért ettől a paneltől vártam a legtöbbet, s ettől tartottam a leginkább is: ha nem úgy sül el, ahogy képzeltem, hatalmas csalódás fog érni. Ehhez képest viszont rettentően élveztem, tökéletes lezárása volt ennek a két nagyszerű napnak. S talán itt az ideje, hogy bevalljam, pont miattuk sajnálom a legjobban, hogy az első két napról lemaradtam.

Wil sokszor írt arról, hogy mennyire sajnálja, hogy a sorozat forgatása idején egy pubertáló kocka volt, akire inkább kellett vigyázni, semmit egyenrangú partnere lehetett volna a felnőtt szereplőknek. Viszont ahogy azt Jonathan Frakes egy másik találkozón mondta: miközben ő csak meghízott, Wil felnőtt, így végre együtt mókázhat kedvenc színészeivel.

Jól látható volt a színpadon is, hogy Wil egyenrangú partnere Marinának. Az ugyanis egy percig se volt kétséges számomra, hogy Marinát imádni fogja a közönség: mindig is szerettük őt a tanácsadó szerepében. Ők ketten pont olyan összeszokott párosnak tűntek (miközben csak alig pár napja találkoztak sok-sok év után először), mint Garrett és Robert.

Persze anekdotázással kezdtek ők is, úgymint Wil milyen kis taknyos volt, bezzeg most már felnőtt és apuka is, végre beszélgetni is lehet vele, nem csak pesztrálni stb. Szó volt a zsebek nélküli egyenruhákról – erről eddig minden Star Trek színész utálkozva nyilatkozott, no és persze meséltek Gene-ről és Majelről, akik nélkül a Star Trek nem lett volna Star Trek.

A két – számomra – legemlékezetesebb kérdésből az egyik azt firtatta, hogy a TNG színészei hogyan fogadták az Enterprise sorozatot. Marina erre elmesélte, hogy annak idején az “ős” Star Trek rajongók rettentően utálták őket: hogy van képük egyáltalán a hős Kirk nyomába lépni, nem kell ide több sorozat, ez az egy mindent elmondott, amit el lehetett mondani, stb.

A másik kérdés (igazából több kérdés is volt ebben a témában) Gene és Majel Roddenberry-vel volt kapcsolatos. Marina épp arról mesélt, hogy mennyire izgultak, amikor Majel megnézte őket a forgatáson (fúú jön a főnök felesége), míg Wil számára, aki a forgatási szünetekben minden időt a fiúkkal, Rod-dal töltött, csak “Rod mamája” jött el.

Természetesen szóba került az is, hogy mekkora űrt hagyott Gene maga mögött főleg Marina számára, akit a Roddenberry család szinte adoptált a forgatás idejére: minden családi programot együtt töltöttek, hogy a Londonból származó színésznő ne érezze magát annyira egyedül.

And personally – really the Roddenberrys kind of adopted me when I came to the States. I mean I was literally fresh of the boat when I got “Star Trek the Next Generation” (1987), and they made sure that I had somewhere to go on the holidays, and that I wasn’t sitting on my own in my apartment at Christmas. So…I actually used to call her “Mom”. And when my own mother died, and I saw Majel soon after, I said to her “You know, you have to take care of yourself, because you’re the only mom I’ve got left now…” So, it was very sad when I lost my other mom, too.

Ahogy Marina már korábban is elmesélte, édesapja halála után személyes veszteségként érte őt Gene halála, majd mikor az édesanyja is elhunyt, Majel volt gyászában támasza. Időközben – részben a vendégeskedésnek, de nagyobb részben azért, mert Majel Deanna Troi anyját játszotta – “anyunak” szólította őt, így amikor édesanyja elhunyt, a lelkére kötötte, hogy nagyon vigyázzon magára, mert ő az egyetlen anya, aki neki megmaradt. Talán nem meglepő, hogy Marina hangja három év elteltével is elcsuklott és a könnyeivel kellett küzdenie.

Talán nem csoda, hogy pont ezek a megható, személyes pillanatok maradnak meg legtovább az ember emlékezetében, s nem a számos, nevetéssel töltött pillanat.

Ahogy korábban említettem Nicole beszámolója a DS9 forgatásáról meglepően száraz volt – ő ezt azzal magyarázta, hogy 6 év után a színészek valószínűleg már kiélték magukat. Marina egy teljesen más történetet mesélt el: mivel a DS9 forgatása a TNG-vel párhuzamosan zajlott, s mert ő és Terry Farrell (Jadzia Dax) országos barátnők voltak, a saját forgatási szüneteit szívesen töltötte a DS9-on. Meglepődve tapasztalta azonban, hogy a TNG nyüzsgő légkörével szemben, mennyivel hűvösebb és halkabb a DS9 szettje – amíg ő meg nem jelenik. Ezt pedig – látva a műsort – másodpercnyi kétkedés nélkül hiszem el neki.

Végszó

Ahogy a bevezetőben mondtam, egy élvezetes conventionhöz elengedhetetlen, hogy a színészek is jól érezzék magukat, valamint képesek legyen (ez sem kis feladat!) a nézők bevonására, szórakoztatására. A XX. FedConon ez nem egyszer, de majd minden egyes, általam látott panelnél sikerült.

Scott Bakula, Marina Sirtis, Wil Wheaton, Robert Duncan McNeill, Garrett Wang, Paul McGillion és Dirk Benedict kedvéért újra és újra elmennék egy FedConra (ahogy Nana Visitor, Sir Patrick Stewart és Kate Mulgrow kedvéért is), pláne, ha többen is jönnek. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek nem voltak jók: ez azt jelenti, hogy ők kiemelkedően szórakoztatóak voltak.

Pont ezért sajnálom rettenetesen, hogy az első két nap paneljeiről (Bakula első panelje, Sirtis, Wheaton, McNeill önálló panelje) lemaradtam.

Már csak az a kérdés, hogy jövőre ott leszek-e: ha időben meg tudom oldani, akkor mindenképp.

Te is jössz?

Martina élő közvetítésének összefoglalója a Geeklányon olvasható.

Wil Wheaton összefoglalója a WWdN: In Exile blogon olvasható.


7 hozzászólás on Élő találkozó a sci-fivel – XX. FedCon, 4. nap

  1. Megan O'Conell

    Bocs, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak: Robert Duncan McNeill 2 “l” betűvel írja a nevét. (Ahogy O’Neill is az SG1-ban) 😀
    A végszóban 2x is hibásan van írva.

  2. T.J. Will

    Szőrőzzek?

    “bár gondolom a többség inkább Charles Bishop Weyland-ként ismeri az Alien filmekből”

    Inkább Bishopként, mivel Charles Bishop Weyland csak az első AVP filmben volt, amit meg inkább ne soroljunk az Alien szériához. ;)Amúgy szerintem színész még nem játszott el egyetlen karaktert ennyiféle kivitelben.

    Aliens: Bishop 341-B android
    Alien3: Bishop 341-B android és Michael Bishop
    Alien vs Predator: Charles Bishop Weyland
    Aliens vs Predator 2010: Carl Bishop Weyland és (feltételezetten) Michael Bishop

    Van még valaki, aki több, mint húsz év leforgása alatt ugyanannak a karakternek négy különböző változatát is eljátszhatta? 😀

  3. T.J. Will

    Hogyan lettem újra T.J. Will??? 😮 Már évek óta nem használom ezt az accomat (nem is hittem, hogy még megvan).

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük