Dragon Age Origins: Az elorzott trón – regény részlet

A Tuan kiadó gondozásában jelent meg az év legjobban várt számítógépes szerepjátékához, a Dragon Age: Origins-hez kapcsolódó fantasy regénye.

A Dragon Age: Az elorzott trón, a BioWare, napjaink egyik legismertebb szoftverfejlesztőcége által megalkotott Dragon Age: Vérvonalak című számítógépes szerepjátékának előzménye

Miután édesanyját, a szeretett Lázadó Királynőt elárulják és meggyilkolják saját hitetlen földesurai, az ifjú Maric egy rebellis sereg vezérévé válik, amely egy idegen zsarnok uralmától szeretné megszabadítani az országot. Népe rettegésben él, parancsnokai tapasztalatlan zöldfülűnek tartják, csak két szövetségese van. Loghain a nyers modorú zsivány, akinek az életét köszönheti, és Rowan a páratlan szépségű harcos amazon, akit születése óta neki szántak. Kémekkel és árulókkal körülvéve, Maricnak meg kell találnia a módot arra, hogy nem csak életben maradjon, de be tudja teljesíteni sorsának legkeményebb próbatételét: Ki kell vívnia Ferelden szabadságát, és vérvonalát újra trónra kell emelnie.

Regényrészlet a Tovább után.

– Menekülj, Maric!
És ő menekült.

Anyja elfúló szavai korbácsütésekként érték. A szörnyű gyilkosság képei szinte beleégtek az agyába. Maric megpördült, és a tisztás széli fák közé fúrta magát. Ügyet sem vetett az arcába csapó és köpenyébe kapaszkodó ágakra, csak tört előre vakon az aljnövényzetben.

Erős kezek ragadták meg hátulról. Talán anyja egyik embere vagy valamelyik áruló lehetett azok közül, akik kitervelték az asszony halálát? Maric inkább az utóbbira hajlott. Felmordulva csapott hátra, hogy kiszabadítsa magát, de csak újabb ágakat kapott az arcába, s a levelek még jobban elvakították. Az ismeretlen kezek megpróbálták visszarángatni a tisztásra, s Maric igyekezett csizmája sarkát megvetni a földben, a göcsörtös gyökerekben. Megint hátravágott egyet, s ekkor könyöke valami keményet talált… Vizenyős roppanás és döbbent fájdalomkiáltás kíséretében azonnal engedett a szorítás, és Maric előrevetette magát. Köpenye azonban elakadt és visszahúzta. Maric vadul rángatni kezdte, mint egy vergődő, csapdába esett állat, amíg valahogy ki nem szabadította magát. A köpeny jókora foszlánya maradt a faágon.

Maric visszafojtott lélegzettel tört utat magának a sötét rengetegben, anélkül, hogy akár egyetlen pillantást is megkockáztatott volna a háta mögé. Az erdő sűrű volt és sötét, a tömör lombkoronán csupán néhány halovány sugár hatolt át. Ahhoz nem volt elég, hogy látni lehessen, épp csak arra volt jó, hogy ijesztő árnyak és körvonalak labirintusává változtassa a vadont. A hatalmas, árnyas tölgyek roppant őrszemekként homálylottak előtte, s a bozót feketéllő mélyén akármi rejtőzhetett.

Maricnak fogalma sem volt, merre tart; a menekülés puszta ösztöne vezette. Meg-megbotlott a földből kimeredő göröngyös gyökerekben, és kemény fatörzsekbe ütközött, melyek mintha a semmiből termettek volna előtte. Nehéz volt a haladás a vizes, sáros talajon. Olyan bizonytalanul tudott csak egyensúlyozni, mintha a föld bármelyik pillanatban beszakadhatna alatta. Teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Akár körbe-körbe is mehetett, azt sem vette volna észre. Hallotta az erdőbe behatoló üldözők kiáltásait és a vad tusakodás zaját. Acélpenge csattant acélpengének, emberek pusztultak el végső halálhörgéssel ajkukon – az anyja emberei, akik közül sokat születése óta ismert.

Ész nélkül rohant tovább, fejében kuszán örvénylettek a képek. Néhány perccel ezelőtt még a hideg erdei tisztáson didergett, és meg volt győződve róla, hogy jelenléte a titkos megbeszélésen mindössze puszta formalitás. Szinte egyáltalán nem figyelt oda az eseményekre. Az anyja korábban elmondta, hogy ezeknek az új embereknek a támogatásával a lázadás végre igazi erővé válhat. Ezek az emberek hajlandók elhagyni orlesiai gazdáikat, mondta az anyja, ami sokévnyi menekülés és rejtőzés után kihagyhatatlan lehetőséget jelenthetett számukra. Maricnak semmi kifogása sem volt a megbeszélés ellen, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy veszélyesre is fordulhat. Anyja a hírhedett Lázadó Királynő volt; ő indította el a felkelést, s egyedül vezette a sereget. Mindig ő harcolt, sosem Maric. Maric soha még csak nem is látta nagyapja trónját, fogalma sem volt róla, a családja micsoda hatalommal rendelkezett az orlesiaiak hódítása előtt. Élete mind a tizennyolc évét lázadótáborokban és isten háta mögötti kastélyokban töltötte, örökösen úton, mindig az anyja nyomában. El sem tudta képzelni, milyen lehet másképpen élni; a gondolat teljességgel idegen volt számára.

Most viszont az anyja halott.

Maric elvesztette az egyensúlyát, és lebucskázott egy nedves levelekkel borított sötét domboldalon. Vaktában kúszni kezdett, és keményen beleverte a fejét egy sziklába. Feljajdult. Elhomályosult előtte a világ.

Messziről üldözői fojtott kiáltása hallatszott. Meghallották őt.

Maric ott feküdt a homályos rengeteg mélyén, és a fejét fogta. Úgy érezte, lángol a koponyája, s ez a tűz elemészti a józan eszét. Átkozta magát ostobasága miatt. Tiszta szerencséből sikerült az erdőben egérutat nyernie, és erre most elárulta a hollétét. Ujjaira ragacsos folyadék tapadt. A vér végigfolyt a fülén, a nyakán – sűrű volt és meleg a hideg erdei levegőben –, s a hajába száradt.

Egy pillanatra megremegett, és felzokogott. Talán legjobb lesz fekve maradni, gondolta. Jöjjenek csak, és öljék meg őt is. Az anyjával már végeztek, megszolgálták a bőkezű jutalmat, amit a bitorló valószínűleg megígért nekik. Mi másra is lenne ő jó, mint hogy porhüvelyét ugyanúgy elpusztítsák, mint anyja magával hozott valamennyi emberét? Aztán megdermedt: szörnyű felismerés hasított a tudatába.

Ő a király.