HungaroCon

Dr. S. Sárdi Margit: A 2013. évi Zsoldos-Díj pályázatának bírálata – regények


Bevezetőül még egyszer le kell szögeznem valamit, amit már nem egyszer hangsúlyoztam, a jelek szerint nem eléggé. A regény önmaga világában teljességgel érthető, zárt kompozíciós egység. A regényfolyam önálló regények gyűjteménye, amelyben egyes szereplők, ill. egyes körülmények több regényben is fölbukkannak, de az egyes regények önmaguk világában teljességgel érthető, zárt kompozíciós egységek.

A kompozíciós egység azonban nem azonos a kötettel. A kötet könyvkötészeti fogalom, fizikai egység, független a benne helyet foglaló szövegtől, annak lezárt vagy lezáratlan jellegétől. Tartalmazhat egy kötet több regényt (ez esetben különböző szereplőkkel, különböző feltételek között játszódó, egymástól független cselekmények foglalnak benne helyet), de hosszú regény betölthet több kötetet is, ez esetben az egyes kötetek egymással összefüggő cselekményt tartalmaznak azonos szereplőkkel, azonos bonyodalomban.

Ha egy ilyen többkötetes regény egyes köteteit külön, egymástól függetlenül szemléljük, akkor óhatatlanul zavarosnak tűnik a cselekményvezetés, ziláltnak a szerkezet, hiszen e tényezők csak a kompozíció egészében értékelhetők helyesen. Ezért ellenzem, hogy összefüggő mű egyes köteteit egyenként nevezzék a Zsoldos-díjra. A kritika csak önállóan értékelheti a nevezett köteteket, s adhatunk ugyan rájuk pontot, de a kötetenként elért eredmény kisebb, mint a műegészé.

Ugyanígy ellenzem, hogy egy regényt fejezetenként nevezzenek, s fejezetenként kelljen megítélni. Bármilyen kompaktak legyenek azok a fejezetek: önmagukban nem zárt egészek, megértésükhöz szükséges volna a többi fejezet mint előzmény vagy következmény. Egy művet nem ítélhetünk meg rajta kívül álló ismeret (szöveg) segítségével; így a részletekben való nevezés, ill. bírálat esetén a kompozíció, az érthetőség  erősen sérül.

Regénypályázat

BÁLINT Endre, A Programozó Könyve, e-könyv, Digitalbooks

A Programozó Könyve igazán sok rétegből tevődik össze. Az alapszövet egy fiatal ember küzdelme a tudományos eredményért, amelynek értékét személyes érzelmek fokozzák magasra (a kutatás célja valós elméleti matematikai probléma, a Collatz-sejtés megoldása, a bűvös szám azonban azonosul a szeretett nő utáni vággyal, ill. az emlékéhez fűződő gyásszal). Ezt a küzdelmet magasabb szintre emeli a Collatz-szám titokzatos jelentősége, fölemelkedése előbb az élet rendező elvévé, majd egy valóság fölötti világ sarkkövévé. Ezt az összetett bonyodalmat földibb konfliktuscsoportként kíséri a munkahelyi kollektíva krimibe torkolló, sokféle eseménye.

A két „földi”, valóságos cselekményvonal ihletett, és a személyes hitel varázsával hat (munkahelyi ármánykodások és érdekszövetségek, beteljesületlen szerelem, a tudományos kutatás titkai). A cselekmény magasabb szintű vetülete nem ilyen élményszerű. Előbb a világ Mátrix-féle látszólagosságával, majd Babits Elza pilótájának „Kis Föld” problematikájával irreálissá lesz a regény világa, majd egy halálközeli (vagy inkább „halálhatári”) látomással irracionálissá válik, végül a Programozó omnipotens teremtő lényén át úgyszólván transzcendens síkra kerül át a téma. Ezzel az a veszély idéződik föl, hogy transzcendens, csak hittel átélhető megoldást fog kínálni, ami pedig idegen a szépirodalom természetétől; ám a meglepő megoldás fanyar humorával visszatereli a művet a sci-fi világába, a múltban megváltoztatható jelen témájához. Az irracionális síkok közül kiemelkedik összetettségével, a jelenre utaló elemek szövedékével a túlvilági látomás. A múltba tett képzeletbeli kirándulás (amelyet a „halálhatári” látomás igazol) szintén élményszerű, és segít elmosni a határokat a valóságok között. A sokféle feszültség kiválóan van összefonva: a különböző szinteken futó cselekményszálak egymást erősítik, egymás feszültségét fokozzák. Hatásuk titka, hogy a feszültségeket emberek hordozzák, akiknek összeütközéseiben a feszültség megtestesülhet. (Talán ezért kevésbé hatásos a valóság feletti világ: a teremtő istennel szemben feszültség nem, csak kiszolgáltatottság ábrázolható.) A jelenetezés, a párbeszédek jól szolgálják a dramaturgiát. A mű legnagyobb erénye éppen az, hogy a konfliktusok a jól eltalált és alaposan kidolgozott figurák természetes cselekvéseiből fakadnak: sohasem látszik a figurák mozgásában dramaturgiai kényszer, mégis mindhárom cselekménysíkon közel egyidőben juthat tetőpontra a feszültség. A regény számos kiválóan ábrázolt szereplőt sorakoztat föl: a két igazgató, Hajnal, az öreg antikvárius kitűnik kidolgozottságával. Maga a narrátor is gazdagon árnyalt jellem. (Talán Melinda kétszeri átalakulása sok egy kicsit.) Ábrázolásuk mélységéhez hozzájárul az életteli közeg, amelyben mozognak, a hangulatot erősítő környezet, az élő városképek leírásai. A tudományos-fantasztikus irodalomban, ahol a hangsúly újabban a puszta akció felé tolódik el, üdítő olvasni a regény poétikus írói nyelvét.
   
VÉSŐ Dániel (Danny GRAVER), Az Éden foglyai, Cherubion, 2012.

Az Éden foglyai Az Édentől nyugatra cselekményét folytatja, számos eleme csak önmagán kívül, az előző kötetben leli meg magyarázatát. A cselekmény két szálon fut, az egyik az Édenen rekedt kis csoport sorsát tárgyalja, küzdelmüket a túlélésért, a menekülésért; a másik szál új szereplőket mozgósít új helyszíneken, hogy megmentsék az Éden foglyait. A cselekmény önmagában, az előzmények nélkül szemlélve nem igazán teljes, ám meglehetősen feszült. A szerkezet kiszámított, hogy a tetőponton másodpercek alatt oldódjon ki a feszültség, amikor e másodpercek alatt a szereplők megmenekülnek. A megoldás azonban nem terjed ki az első kötetben megkezdett bonyodalom minden elemére (Olivia gyermekkora, az Éden pusztulása és pusztítói), és e második kötet új, még megoldatlan feszültségeket ad hozzá (Donohan apjának, ill. új társainak sorsa, a Cég felelőssége, igazságszolgáltatás a jóknak stb.), ez pedig további, új fejezeteket jósol. Az űrben játszódó cselekmény gyors, eseménydús, de meglehetősen szokványos, az Éden mélységeinek eseményei újszerűek, bár feszültségük alacsony; mindkettőben túl sokszor jut szerephez a véletlen. Olivia a legfőbb mozgató szereplővé nő, képességei a legendás Öszvéréit is messze lepipálják: fényévek távolából képes szerelmet és a megmentésére irányuló olthatatlan vágyat kelteni Donohanban. Donohan alakja kevésbé komplikált, de koherensebb. A többi szereplő (talán Fallin kivétel) felületesen jellemzett, noha többükben megvan a lehetőség a későbbi kibontakozásra (Fallin, Konrad, Flavio), míg Dolly elveszítette minden jelentőségét. Az Éden-mélyi világ új és izgalmas, a daorok érdekes populációja mindig a mű szükségleteinek megfelelően működik. A nyelv korrekt, a leírásokban néha szép vagy erőteljes fordulatokkal.

GÖDRI Botond, Osiris fiai, Sopron, Novum Publishing Kft, 2012. 232 l.

A regény igazán fontos és időszerű problémát villant föl: a túlnépesedést, amellyel itt a Földön nekünk is hamarosan meg kell mérkőznünk. Kár, hogy a probléma csak a kereteket képezi egy (mondjuk így) ikerpár hányattatásaihoz. A cselekmény maga az ikrek életútjának utolsó szakaszát öleli föl: futó utalás a kupolavárosból (burából) való elűzésre (kicsit sántává is teszi a történetet, hogy ennek okát, körülményeit nem ismerjük meg, s ezen nem segít Proit és Antea végső veszekedése), kalandok az űrhajóig, az űrhajó és az Anath bolygó történetének megismerése, saját származásuk kiderülése és végső sorsuk. Sajnos eközben az utolsó lapokig szem elől vész számos kiváló és szükséges konfliktus: a választás a faji rokonság és a fölnevelő bolygó között, a „hazaszeretet” az elűző, mégis szeretett lakóhely iránt (amit a cím sugall), Proit kudarcba fulladt házassága – ezek mind alátámasztanák a testvérek végső döntését. Ám a cselekmény a konfliktus elmélyítése helyett a meglepetésre törekszik.

A színhelyekhez a szerzőnek két idegen világot is meg kellett alkotnia. Az Osirisről érzékletes képet kapunk, az Anath csak mint vérengzések és tanácskozások puszta színhelye áll előttünk. Az idegen társadalmak fölépítése egyik helyen sem sikerült ellentmondásmentesen. Idegenszerű és megalapozatlan a Grand arctalan, despotikus uralma a Velencei Köztársaság legsötétebb évtizedeinek szellemében (ami – végül kiderül – csak arra kell, hogy a végén meglepje az olvasót Proit egykori feleségének, Anteának fölbukkanásával), és nagy pesszimizmusra vall, hogy az Anath történetének áttekintett évezredeiben minden vezető és politikus vagy buta, vagy önző, vagy hatalommániás, vagy ezek tetszőleges kombinációja, de felelősségtudó, értelmes vezető nem akad köztük. A cselekmény ritmusa kiegyenlítetlen: középső harmadát az Anath adathordozóról történő megismerése adja, ez fölöslegesen hosszadalmas (az intrikus, szadisztikus és tömegmészárló jelenetek oktalanul nyújtják el). Ez megtöri a feszültségívet: hiába kapnak olykor nevet a lemészároltak, egy sem marad annyi ideig a szemünk előtt, hogy a sorsukért aggódhatnánk, míg a két hős dologtalan. Kivétel Kilderis, aki három epizódban szerepel, de ő sem nő hőssé, még negatív hőssé sem. A regény lezárása a születő új faj tekintetében fölemelő, de a fivérek posztumusz elismerése csak látszólag elégtétel, valójában zavaró és hihetetlen. Semmi sem indokolja, miért változott meg a megítélésük, ráadásul Akris haláláról az Osirisen nem is tudhattak. Az, hogy a regény mindenekelőtt az olvasó érzéki lehengerlésére törekszik, a művészi megvalósítás minden más elemét háttérbe tolja. Mindössze a két hőst ismerjük meg közelebbről. Őket a szerző eltérő jellemekként akarta elénk állítani (kettejük eltérő végzete is ezt hivatott kifejezni), a könyv nagyobb részében azonban különbözésük nem mutatkozik meg: könnyen szem elől téveszthetjük, mikor melyikük beszél. Antea jelleme következetlen: a Grand és az egykori feleség funkciója elhihetetlenül gyorsan váltja egymást. Nincs rá magyarázat, honnan ismerték az Osirisen az anathiakat oly jól, hogy ilyen engesztelhetetlenül el akarják pusztítani a fivéreket (a fivérek mit sem tudtak az Anath világáról), de ha mégis ismerték, és veszélyesnek tartották, miért nem végezték ki, tették el a fivéreket láb alól egyszerűen és velenceiesen? Másutt is előfordul, hogy a kitalált világ nem látszik betartani a maga szabályait. Ha az Anathon lehetséges milliárdokat pusztítani el bombával vagy mesterségesen előidézett természeti katasztrófával, hogy-hogy nem találták föl az anathiak a születésszabályozás legegyszerűbb módját, és dobálták le a leánycsecsemőket egy ottani Tajgetoszról?
Néhány efféle „szabálytalanságra” fölhívom a figyelmet.
61. Nem produkál napszerű jelenséget, ha a kupola alatt fúziós reaktort vontatnak keresztül.
65-66. Egy lapnyi terjedelemben Amarah szomorú, bár reménykedik; fél és sürget; elkeseredett; majd olyan egykedvű, hogy ásít; aztán ingerült és fél, ill. komor. Ez nem lélekábrázolás, hanem lelki tiki-taki.
85. „A rengeteg fémhulladéktól használhatatlan az iránytűje.” Ez a szupermodern civilizáció nem használta a giroszkopikus iránytűt?
148. A Mars és a Vénusz szintén földszerű bolygók! A földszerű–nem földszerű megkülönböztetés a gázóriásokat választja le a bolygók csoportjáról.

PIERROT-GÁBOR Endre, Az ördög köve, Bp., Alexandra, 2012. 443 l.

A félmagyar újságíró újabb kalandokba keveredik Magyarországon (és a kötetvégi közlemény szerint a harmadik kaland sem várat sokáig magára). A cselekmény ügyesen használja föl Debrecen múltját és jelenét. Jól szövi bele a bonyodalomba Hatvani professzor alakját, a magyar történelem különböző korszakaiba helyezett figurákat és eseményeket; még az első kötettel is kapcsolat teremtődik (s vele megoldást ígér az első kötet egy fontos, függőben maradt problematikájára). Szellemesen fonódik össze a történeti, a tudományos és a fantasztikus szál; ezeket a jelen kori (talán nem ugyanolyan ihletett) krimi-cselekmény bonyolítja. A cselekményvezetés kellemesen gyors, pergő, a feszültség arányos és magas, a megoldásban igazság szolgáltatik a jóknak. A jellemzés kevés gonddal készült, Hunt megbízhatóan szuperáló alakja mellett a figurák inkább funkcióknak, mintsem személyiségeknek tűnnek, s ezen az „éretlen siheder” Balázs, valamint a (kellemes meglepetés!) nyitott elméjű rendőr, Pusztai sem változtat. Könnyed, de korántsem kimunkált a párbeszédezés: a szerelmi téma vázlatos, a nővéri gondoskodás hangja túlhajtott. Debrecen mint színhely éppúgy újdonság, mint Eger volt, és éppúgy üres és jellegtelen marad az ábrázolása. A könyv erénye a könnyű, gyors olvashatóság.

TÓTH [KEMESE] Fanni, A napszemű Pippa Kenn, Szeged, Könyvmolyképző, 2012. 210 l.

A pályája elején álló írónőnek sikerült egy újszerű, jól fölépített és berendezett, történetileg is megtervezett, kellőképpen riasztó jövendő világot megalkotnia. Jól sikerült a biológiai kísérletek kettős jövőalkotó szerepének rajza, és bár a mérgező erdő gondolata nem ismeretlen a sci-fiben, nagyszerű földrajzi tájat rajzolt a cselekményhez: a végtelen, a természet védő és romboló erejét egyszerre megtestesítő erdőben a csúcsminőségű növénytermesztés kis oázisait: a kultúrtáj szigeteit az idegenné váló természetben. A regény sikerét azonban nem (csak) a természeti jövőkép biztosítja, hanem főként a társadalmi jövő, amelyet ugyanolyan jól épít föl és rendez be: a genetikai kísérletek jó és rossz eredményei, a sápadtak (utóbb már hihetetlenné szaporodó tömegű) hordája, köztük pedig a társadalom és kultúra romos szigetei. A cselekmény fő látószöge a társadalmi magányban, de a kultúra legmagasabb szintű örökségében fölnevelkedett fiatal lányé. Az írónő számbaveszi a jövő civilizációs és természeti összeomlásának hatását a társadalom különféle csoportjaira, a családra és az egyes emberre. A női alkotásmód legjobb értelemben vett sajátsága, hogy ebben az eltorzult világban nem a menekülés kalandjára, hanem az elmélyült lélekrajzra esik az epikum legfőbb hangsúlya: a lelki útra, amelynek során a magányos Pippa világa kétszemélyesre tágul. A cselekmény mindvégig magas feszültségszintet tart, ritmusa gyors (bár az utolsó harmadban inkább a mennyiségi fokozással akar hatni az olvasóra: még nagyobb erdő, még több sápadt, még rövidebb idő). A váltakozó nézőpontú narráció inkább kényelmes, mintsem egymás hatását fokozó elbeszélői fogásnak bizonyul; Peter Kenn visszaemlékezései (amelyekre valójában csak a regény végén van szükség) többször jó indokkal épülnek bele a cselekménybe. A cselekmény jó motiváltságát csak a regény befejezése töri meg, ahol a meglepetés fokozása végett a három főszereplő nem önazonosan viselkedik (leginkább Ruben), s meglehetősen sovány magyarázattal bukkan föl a halottnak hitt fivér. A regény két fő figurája alaposan kidolgozott s a váltakozó nézőpontoknak köszönhetően sokoldalúan jellemzett, a cselekmény lezárásától eltekintve koherens egyéniség. A kiürülő világ egyébként kevés szereplőt enged meg körülöttük; a jól sikerült mellékalakok közé tartozik Kelsei és a Kutyaorrú; a Kenn-család nem annyira a két fivér személyében, mint a család közös hagyományával, magas kultúrájával és az új helyzetben keletkezett, kemény magatartásszabályokkal van jelen, figyelemre méltóan. A regény nyelve, előadásmódja finoman árnyalt, néha mély; a regény második felében a testi vonzalom leírásában kissé vontatott. Írót és szerkesztőt egyaránt dicsér, hogy alig van a szövegben s a nyomtatásban hiba, bár az a „féltem, hogy eltörik valamilye” (210.) elég fájdalmas…

VARGA Beáta [On Sai], Calderon, avagy hullajelölt kerestetik, Szeged, Könyvmolyképző, 2012. 286 l.

Ilyen mennyiségben és ilyen sűrűségben ritkán kapja az olvasó az űrlektűr sikerelemeit: a cselekményben kifinomult intrikákkal teli nagypolitikát, cselszövénnyel zsúfolt űrhonvédelmet, titokzatos megbízást, űrterrorizmust, a konfliktusok között ármányos ellenfeleket, apa-fiú, férfi-nő, kapitány-másodkapitány, kapitány-legénység feszültségeket, a szereplők között hagyományok ellen lázadó japán nőt, előkelő és elegáns főurat, mindenekelőtt pedig egy hőst, aki önmagába sűrít egy seregnyi sikerpatront: rangrejtve élő előkelőség, főúri család másodszülöttje, aki ellen az elsőszülött fenekedik, gyászoló férj, akinek bánat felhőzi nemes homlokát; személyében elnyomott legkisebb gyermek vívja ki igazát, félreismert fiú szerzi meg apja becsülését, aranyifjú tanulja meg a társakkal való együttélés értékeit, intrikák áldozata vág vissza maga és mások sérelmeiért, az életből kiábrándult férfi találja meg a valódi szerelmet. Annyicska transzcendencia, hogy érdekes legyen: egy kellően ködös jóslat hatásosan lengi be a cselekmény egészét. Annyi – és főleg csupán verbális – szadizmus és homoszexuális erőszak, hogy ízléstelen ne legyen. Mindezen elemeknek a fele (mit fele, a negyede) is elég volna egy jól sikerült könyvhöz. A szórakoztatóipar elemeinek e dús kelléktárát a jóízlés tartja meg, hogy át ne billenjen elviselhetetlenbe. A cselekmény rendkívül mozgalmas, elsöprő sodrú; a meglepetéselemek ilyen sűrűségében persze mélységre nem jut idő. A jellemek kevéssé motiváltak. A főhős, Calderon egyszerre félelem és gáncs nélküli lovag, valamint verhetetlen intrikus, gentleman és ökölhős, szupermen és rakodómunkás. Az ábrázolt világ erősen stilizált, néha csak az űrvilág idézőjeleiben tér el a miénktől: a kamasz iskolai chipgyűjtés örvén csönget be, az űrkikötőben kézzel rakodják a robbanásveszélyes anyagokat. Legjobban a két kultúra rajza sikerült: a spanyol/európai kardkultúra és a szigorú japán hagyomány, döntően női eredetű szabályokkal. Ez további lehetséges regényeket ígér.


2 hozzászólás on Dr. S. Sárdi Margit: A 2013. évi Zsoldos-Díj pályázatának bírálata – regények

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük