HungaroCon

Dr. S. Sárdi Margit: A 2013. évi Zsoldos-Díj pályázatának bírálata – novellák


ANTAL József, 2014, Galaktika, 269. 36-42.
A 2012-es világvége-történeteket megújítva a novella a világvége utáni világot ábrázolja: a modern technikát elvesztett Amerikát, visszasüllyedve egy olyan kézműves korszakba, amelyből hiányoznak a kézműves szakemberek. Ez a jövő sokkal reálisabb és fenyegetőbb, mint a világvége. A cselekmény emberközpontú: egy ember gondolatain, beszélgetésein át ábrázolja a széthullást. A megoldás, a jótékony ajándék kicsit váratlanul hat, az egykori író és a boltos – egyébként kulcsszerepű – párbeszéde valójában nem készíti ezt elő. Szívesen láttunk volna többet az új világból, mint az autópályán haladó, egy lóerős homokfutót és csézát.

ANTAL József, Vénuszlakók – Botany Bay, Galaktika, 263. 46-59.
Az írásmű nem önálló: csak az előtte álló, mintegy féltucat fejezettel együtt válik érthetővé és értékelhetővé, vagyis valójában egy regény egy fejezete. Ez a fejezet zárja le a Vénusz-regényt, Sean halálával. A cselekmény ezúttal keretes, és azon belül is ugrál az időben, anélkül, hogy elvesztené koherenciáját. Minthogy a keret révén a végkifejlet ismert, a feszültség a család és a Vénusz további sorsára helyeződik át, ezzel egyben megnöveli Sean életének és halálának súlyát. A cselekmény – lévén témája egy bolygó titkosszolgálati, stratégiai és taktikai eszközökkel való megvédelmezése – akciódús. Ha a jellemek nem volnának már ismertek, sivár volna a jellemrendszer; az előzményekhez legföljebb Sean öregedése ad valamit hozzá. A sorsok értékük szerint lezárulnak. Örök hiány marad, hogy a megvédelmezett Vénuszból nem látunk egyebet, csak a mezőgazdasági gépekkel teli térséget és a véráztatta vénuszi port.

B. KÓSA Katalin, Gombnyomásra, Új Galaxis, 19. 33-39.
A novella sokáig keserűnek látszó megoldást kínál a gyarapodó nyugdíjas réteg által okozott nehézségek eliminálására (amellyel a média is oly sokat foglalkozik). A kettős csattanó egyike a kényszerű időutazás mint megoldás; az írónő törhetetlen optimizmusának jele a második csattanó, amely új életet kínál az elűzött „szépkorúaknak”. Az időseket képviselő két főszereplő olyannyira átlagos, hogy némiképp jellegtelen is. Az egyébként szikár írás minden eleme a csattanót szolgálja.

BARABÁS Levente Szilárd, A szabadság ára, Új Galaxis, 19. 61-76.
A történetben az űrháború a Föld és az új telepek (itt a Mars) közti ellentét témájával ötvöződik. A főszereplő személyébe az író a feszültségek sokaságát zsúfolja bele: a háborúviselt ember beilleszkedési nehézségeit, az ölésre kényszerült katona poszttraumás stresszét, a háború igazságos és igazságtalan mértékéről szóló gondolatot, a harcoló és a hátország ellentétét, az önfeláldozó kitartás és a hősies hátravonulás, az érzelem és engedelem ellentmondását, a család elvesztését, az összeütközést a városi bűnözéssel: annyi, de annyi ellentétet, amelynek kifejtésére egy novella nem lehet elegendő. Ráadásul a szerzőt inkább intellektuálisan foglalkoztatja a sokféle ellentmondás, saját tapasztalata (szerencsére) nincs, így az ábrázolás külsőséges marad, belső, lelki hitelesség nélkül. Nem válik a mű előnyére, hogy a sokféle társadalmi és ideológiai feszültség érzékeltetése után a megoldás végül magánéleti szinten zajlik le, s ott is úgy, hogy a rokonszenvesen mélyen érző főhős elmenekül a problémák elől (a drogot választja ahelyett, hogy megkísérelné magához venni kislányát az árvaházból). Az írói nyelv korrekt, de mivel sem a lélekábrázolásra, sem a környezetrajzra és leírásra nem fordít gondot, gazdagságát nem tudja megmutatni.

BOJTOR Iván, Eridhu romjai, Galaktika, 267. 52-54.
A novella azt az ötletet dolgozza föl újra, hogy a régiségből fennmaradt theriomorf vagy khimeroid ábrázolások idegen világok/kultúrák fölbukkanásai. Sajnos itt az ötlet csak ötlet marad, hiába ígéretes a régi szövegforrás és a mai esemény párhuzama; ahhoz képest, hogy a szerző a maga bevallása szerint jó hosszú idő óta melengette az ötletet, ez kicsit elsietettnek, összecsapottnak tűnik. Szívből javasolnám, hogy töprengjen még egy kicsit az egyébként ígéretes témán, és építsen rá a pillanatnyi meglepetésnél bonyolultabb problematikát. E változatban zavaró az én-elbeszélő és a szerző-én összemosódása; a fizikus és a régész kettőse jó és kihasználható.

BUKROS Zsolt, Kilenc kicsi kínai, Új Galaxis, 19.
Asimov űrhajókicsinyítési ötlete új formát kapott a novellában. Ha felfüggesztjük a tudományos kételyeket, a téma fölvezetése nagyon ügyes, Kínába való lokalizálása pedig sok mindent elfogadhatóvá tesz. A cselekmény megfelelően rejtélyes körülmények között folyik, a lineáris szerkezetet az epilógus visszamenőleg alakítja át gyűrűszerűvé. A megoldásba rejtett csattanó valóban váratlan, kár, hogy a nagyobb meglepetés érdekében az író csalni kényszerül. Félrevezetni szabad az olvasót, de csalni nem! Márpedig a 6. számmal jelzett rész utolsó előtti bekezdése csalás (meglepetésről lévén szó legyen elég ennyi); Agatha Christie, aki a mintát adta, nem csapta be az olvasóját! A figurák vázlatosan jellemzettek. A novella „couleur locale”-ja a kínai kultúra: kár, hogy ennek tolmácsolása itt-ott nem hű (a leves nem első fogása az étkezésnek, hanem a harmadik harmad bevezetője; a név családnév+személynév sorrendű, tehát a „Ming doktornő” elhangzása után a „Xian arca” suta [Klára doktornő után Kovács arca]; egész sült kacsát kínai étkezéskor soha-soha nem szolgálnak föl! A kínai konyha a legpacifikáltabb a világon, amelyben mindent már a konyhán apróra vágnak, hogy késre az asztal mellett ne legyen szükség). A nyelv változatos. Ritka baki, hogy egy szerkesztő jobbító megjegyzései benne maradtak a szövegben („A százados ezt itt átalakítanám mint egy rúd szalámi”, 81; „aztán meglátta a sötétséget ezt a szerkezetet átnézném: ami felé kúszott”, 92; „A versike szerint bitófát vagy legalábbis egy takaros kötelet ez így nagyon pórias, inkább kellene keresnie”, 93), és javítatlan szöveghiány is maradt („nemcsak a haditudósító lehet a bérence, amennyiben tiszta lapot valamelyikünknek”, 84).

BUKROS Zsolt [Morrison, Patrick J.], Az oligarcha vérvonala = Az oligarcha vérvonala, Tuan
A MU világába illesztett történet csak a felszínén science fiction, ha a (különben hatásos)  „technoblablát” leválasztjuk róla, bármely délutáni mexikói filmsorozatba beleillene: kőgazdag férfi érdekházasságban, előkerült törvénytelen lány, gyilkosságok minden szereplői csoportban. A történet talán nem túl fantáziadús, de eseménydús, kellő feszültségkeltéssel, jó szerkezetben (Chagall képe ismét előtérbe kerül). Az igazságszolgáltatás végett (s talán későbbi felhasználásra is) nagy szerepet kap a misztika határát súroló „angyal” és „démon”; ám fogadjuk el, hogy ezek idegen élőlények, akiket „fajunk tagjai” neveztek el így, ahogy a szerző ravaszul írja. A figurák sablonosak, akárcsak a színhelyek.

BUKROS Zsolt [Morrison, Patrick J.]-RÁKOSI MIKLÓS [Long, Mickey], A nemzet virtusa = Az oligarcha vérvonala, Tuan
A novella ügyesen ötvöz néhány, önmagában is érdekes, sikert jósló témát. Olyan alternatív magyar jövőben játszódik, amelyben a Nyócker továbbra is kínai enklávé (úgy látszik, ez már része lett a jövő történelemnek), a Belváros pedig arab hódítás. Ehhez egy csöppnyi misztika járul (a szabadkőműves Kossuth Lajos és a Nemzeti Dal titokzatos rajzokkal teli, eredeti példánya), valamint egy enyhén ironikus hatású, nemzetiszín pántlika (hasonló Ízing Róbertéhez). A különleges körülmények között feszes ütemű, meglepetésekkel teli cselekmény zajlik, amelyben a Nemzeti Dal olyasféle kód-szerepet tölt be, mint Dan Brown regényeinek titokzatos szövegei. A novella legfőbb vonzereje azonban a humoros, Rejtő Jenőre emlékeztető nyelv (a cselekményben is akadnak Rejtőre emlékeztető elemek, pl. Sándor őse nyilván a Török Szultán, aki a társai fölpofozásával vívta ki az ellenség bizalmát, s végül visszakapta a kölcsönt). Egészében rendkívül jó kísérlet egy nagy hagyományú írói hang megújítására, modern átfogalmazására, további próbálkozásainak csak drukkolni tudunk. Élvezetesek a szövegallúziók („állni látszott az idő, míg a Settenkedő haladt”).

DAJCS, Andrej Iljics, Álomkereszteződés, Galaktika, 263. 48-56.
A novella a sci-fi minden kritériumának eleget tesz (jövőben játszódó, csak a jövő technikájával létrejöhető esemény), ám a lényege ennél jóval több és mélyebb: az emlékátvétel és álom keresztútján azt kutatja, mi adja a személyiséget, a személyiség egyedi, emlékekből-vágyakból összeálló kombinációját. A cselekmény voltaképpen szerény, feszültségét a meg nem válaszolt, soha meg nem válaszolható kérdés adja: az-e az idegen, akinek az emlékeivel (?) rendelkezik? A novella mindent elsöprő, minden más összetevőn fölülemelkedő erénye a nyelv: az álmokhoz (és az identitáshoz) hasonlóan megfoghatatlan, áradó, egyszerre érzéki és szürreális, olykor kifejezetten varázsos nyelv.

F. TÓTH Benedek, G-moll, Galaktika, 270. 56-61.
A novella alapötlete nem új: az unott házasságban élő házaspár a szimulációban talál egymásra, itt anélkül, hogy fölismernék egymást. E változat erénye a rendkívül plasztikus személyiségábrázolás: mind a valóságos, mind a szimulált személyek rajza hiteles, az egyik a lassú, unott egyformaságban, a másik a fűtött, visszafogottságában is szenvedélytől izzó érzelemben. A párhuzamos cselekményt itt nem ráismerés és föloldódás zárja, hanem a „kollektív monológ” folytatódása, amely egyben rámutat a szimulált önkiteljesedés zsákutca-jellegére.

FAZEKAS Beáta [Kyra Potter], Víziók = Az Éden foglyai, Cherubion, 359-410.
A hekker-történetet fajközi összeütközéssel ötvöző történet talán nem újszerű, de ritka jól sikerült. A hatás egyik titka a hős maga: a kellően bonyolult múltú, ártatlan üldözöttként rokonszenves és előrelátása miatt imponáló, fiatal hekker (akinek további, immár fajközi kalandjaihoz hajlandók vagyunk szurkolni). A másik hatáselem a három előrelátó ellenfél közti, sakkjátszmához hasonló cselekmény, amely ilyenformán nem külső véletlenek, hanem belső sajátságok által motivált, így nagyobb feszültséget kelt. Ritmusa gyors, a feszültség jó ütemben növekszik magasra; a technikai elemek beleépülnek a cselekménybe, nem tűnnek kívülről ráaggatott technoblablának. Nem kényezteti el az olvasót képekkel, leírásokkal: az az egy, amit a bevezetőben alkalmaz, szép és képszerű, ettől sajnáljuk, hogy a színhelyek láttatását nem tartja elég fontosnak.

FEDINA Lídia, Libera me, Domine, Galaktika, 269. 74-79.
Az alapötlet – egy idegen faj az emberek érzelmeiből táplálkozik – nem új, de eredeti a földolgozás: az emlékeit vesztett, átnevelődött idegen szent életű pappá lesz, s így küzd a feltörő idegen emlékekkel. A gyorsuló ütemben bekövetkező, többszöri „fölébredés” és „ráébredés” – a végső csattanóig – arra készteti az olvasót, hogy állandóan átértékelje a korábbiakat. Lélekábrázolásra csak az első „megtestesülésben” van mód, s ez a legsikerültebb, leghitelesebb, és ezt a stílus/írói nyelv nagyszerű találatai is hangsúlyozzák („A folyosón úgy csusszantak meztelen léptei, mintha áldozatainak vére hullott volna a kövezetre”, 74-75).

FEDINA Lídia, Tudományos csacskaságok, Új Galaxis, 19.
Az iskolai scifinovella-elemzésnek álcázott cselekmény újra fogalmazza az ötletet, amely szerint a hitetlen vagy értetlen emberekkel szemben az olvasó megtudja, hogy valójában idegenek tevékenykednek a Földön. A novella újítása, hogy itt az idegen maga a leendő fajközi összekötő. Fajunk (az iskolai közeg) azonban rosszul vizsgázik fantáziából és a másság iránti toleranciából. Az iskolai vita tárgya rímel a sci-fi életben zajló vitára a tudományos hitelesség igényéről és a fantasztikus (irreális) elemek jogosultságáról. Tekintve, hogy a novella lényege a meglepetés (a kinevetett kislány valójában idegen lény), a záró rész kicsit hosszadalmas attól, hogy minden, a vitában kifogásolt fantasztikus elem reális létezését meg akarja mutatni. Jól sikerült az iskolai közeg rajza.

HACK-HANDA József, Wireless, Galaktika, 263. 86-90.
Noha a novella fölhasznál némi technikát, problematikája nem a sci-fié: a nirvána elérése mint cél akkor is vallási, legföljebb ismeretelméleti probléma marad, ha technikai segédeszközt használnak hozzá. Mindazonáltal a novella nem nélkülözi az érdekességet, bár a jellemek rajza felületes, és ez a  novella hatását is csökkenti.

HANTOS Norbert, Látók, Új Galaxis, 19. 4-21.
Bár a cím kissé ezoterikusan hangzik, a novella Montana Diana-szindrómájának problematikájára emlékeztet: ha a világon mindenki színvak, a színlátók számítanak rendellenesnek. (Hogy ez milyen kulturális törés árán jöhet létre, más lapra tartozik.) A novella két főhőse erős társadalmi nyomás alatt akar vagy kényszerül alkalmazkodni a többséghez; ám a novella maga a problémának csak a magánéleti vetületét tükrözi. A feszültséget sem annyira a színlátás visszaszerzése és a színek létezésének bizonysága adja, mint a helyreállító műtét kikényszerítésének külsődleges izgalma: kutyaharapás, amelynek a későbbiekben semmi jelentősége nem lesz, fegyver, ami az orvos számára fölöslegesnek bizonyul, titkos behatolás a kórházba. A mű zárása kicsit a melodráma felé hajlik. Szerencsére a nyelv képes visszaadni gazdagságával a színlátás megrázó élményét, s ezzel ellensúlyozni a szélesebb nézőpont hiányát.

HANTOS Norbert, Legfelső szint, Új Galaxis, 19.
Érdekes és ígéretes a teremtett világ, egy ismeretlen katasztrófa utáni állapot, bár nem sokat tudunk meg a katasztrófa természetéről: a cselekmény maga magánéleti jellegű, s a tudósi tisztesség, kutatói erkölcs körül forog. A meglepetéselemek közé tartozik, s csak a mű végén derül ki, hogy tulajdonképpen két idősík eseményeit látjuk. Némiképp idegen a tematikától, hogy a cselekmény kibontásához a kislány személyében irracionális elemet is föl kell használni. A cselekmény mégis egyetlen, jól fokozó ívet alkot. A feszültség nem túl nagy, de arányos. A szereplők jól jellemzettek, Melák Zsolt alakja kivált több és komolyabb cselekményt is elbírna.

HEKL Krisztina, Ogi, Új Galaxis, 19.
A történet a „Találkozás idegenekkel hatás nélkül” típusba tartozik, anélkül azonban, hogy e típus alapvető filozófiai vagy érzelmi tartalmára akár célzást tenne. A cselekmény nem tart sehova: eleinte mintha a „földönkívüli hányattatásai a Földön” lenne a témája, de aztán elkanyarodik a találkozás felé, hogy utóbb ennek bármi hatása, jelentése, jelentősége nélkül véget érjen. Így még a mókás(nak szánt) elem, a cékla sem tud humorforrásként működni. A tematikus kuszaság és szerkezetnélküliség annál inkább sajnálatos, mivel a nyelv szép és változatos.

JUHÁSZ Roland, Evolúcionalizáló, Új Galaxis, 19.
A történet egy darabig a 2010 Űrodisszea egy változatának tűnik, ám végül kiderül, hogy a hasonlóság csak látszólagos. A cselekmény kissé lassú, élénkíti azonban a narráció: hogy a történéseket a Kínai Népköztársaság űrhajóparancsnokának szemével látjuk. Az én-elbeszélés ügyes, de a jellemzés így is felületes. Vázlatos maradt a Titán mint fontos környezet rajza is.

KOVÁCS TOOCHEE Mihály, Dupla vagy semmi, Galaktika, 270. 34-39.
A novella a ma tüzes vitákat kiváltó transzszexualitás, általánosabban a külső és a belső, a látszat és a lényeg ellentmondásait feszegeti. A szülők kettősében a két leggyakoribb reagálás, az elfogadás és az elutasítás szólal meg. A technika csupán háttér az önmegvalósítás és a tolerancia küzdelmében. A novella erénye a négy figura plasztikus, árnyalt megformálása, az észrevétlenül természetes környezet.

KOVÁCS TOOCHEE Mihály, Nyakig benne, Galaktika, 265. 80-89.
A cselekményvégi kék villanás ellenére a novella nem tudományos-fantasztikus, hanem súlyos filozófiai kérdések körül forog. A titokzatos idegen úgy kínálja meg az én-elbeszélés hősét a mindentudással, mint az ördög Krisztust a teremtett világgal. A főhős (az író) elutasítja az ajánlatot, s helyette választja a korlátozottság ember-szerűségét. Válasza – a csöppet sem esetleges körülmények között, az ízeket-illatokat-tapintási érzékleteket közvetíteni képes nyelv segítségével – a bölcs epikureusé: a kis dolgok szépségét s benne a boldogságot föllelni képes, korlátozottságában önmagát meglelő emberé. A novella mély mondanivalója elválaszthatatlan a megírás érzékletességétől.

LADÁNYI József, Betolakodók, Új Galaxis, 19.
Érdekes, új ötlet az időutazás/időháború témájára; körbefutó kompozíciójával végül is nem ad választ a kérdésre, mergváltoztatható-e a jövő, s ezzel nyitva hagyja az emberiség sorsát is. Ez a bizonytalanság jót tesz a feszültségnek, hiszen a cselekmény végtére is nem nagy eseményeket, hanem az azokat megelőző előkészületeket tartalmazza az idősíkok szapora váltakoztatásával: a tulajdonképpeni összecsapás nem zajlik le. A szereplők jelleme kidolgozatlan, pedig a pszí-csoport és maga Rick a különleges képességeivel többet érdemelt volna. A nyelvhasználat érett és korrekt.

MÁRKI István, A császár üzenete, Galaktika, 271. 82-88.
A novella a kelet-európai civilizáció összeomlását tételezi; az új, középkoriasnak mondott helyzetre a hatalmat birtokló Régió és a szellemi értékeket óvó, fél-legális Közösség ellentéte nyomja rá bélyegét. A kiinduló helyzet tehát érdekes, és mint minden társadalmi jövőt vizsgáló gondolatkísérlet, igen elgondolkodtató, de a megoldás (a leendő megváltóba vetett hit) kissé ködös; ráadásul hátterét a novellán kívüli világból, Kafka egy művéből meríti; ez pedig nem működik magyarázatként vagy igazolásként, ha az olvasó nem olvasta azt is. A cselekmény egyszerű, feszültségét a Régió elől való, egyébként kalandmentes bujkálás adja. Izgalmas a pusztuló Budapest képe; egészében a novella világa, akár a főhős is nagyobb, bonyolultabb epikum hordozására is alkalmas volna.

MÉSZÁROS Gyula, Szelídnyugat, Új Galaxis, 19. 54-60.
A novella ügyesen keresztezi az SF és a western tematikáját: a „Szelídnyugat” projekt a 22. századból küldi vissza a legyőzhetetlen seriff és a kihívó párbajhős figuráit, pacifikálni a társadalmat. (Most ne beszéljünk arról, hogy ha ez a harcos hagyomány kiesik az amerikai történelemből, hogyan fog szerepelni az USA a II. világháborúban; bizonyára lesz „Szelídkelet” projekt is.) A novella szerkezete arányos, jól támogatja a feszültség növekedését, s a csattanó sem hiányzik. Mivel a novella erre a csattanóra épül, nincs szüksége lélekábrázolásra, csak némi motivációra. Az írói előadás jól használja föl a westernelemeket.

MOLNÁR Balázs, Örök búzamezők, Új Galaxis, 19.
Nagyon érdekes jövőkép, és nagyon érdekes rá épülő eseménysor. A naplóforma, ill. a napló deformálódása igen alkalmas a fő probléma sejtetésére. Rövidsége ellenére a novella íve jó, és nem nélkülözi a meglepetést. A nyelv jól alkalmazkodik a szereplő helyzetének változásához.

MONZÉGER Katalin, Három nap, Új Galaxis, 19. 22-32.
A világvége-témát ma már nagyon nehéz megírni, annyi jó változata létezik. Az egyik lehetőség a novellavégi meglepetés; itt azonban legföljebb az a meglepetés, hogy a világvége tényleg bekövetkezik. További lehetőség a slusszpánik vagy a végküszöbi megtérés belső ábrázolása. A novella ez utóbbi cselekményt bontja ki, de a hangsúlyokat nem tudja jól elhelyezni. A főszereplő megtérése nem látványos, nem hosszú folyamat, ez tehát nem okoz feszültséget; ő maga azonban nem annyira ellenszenves, hogy kései megbánásán és bűnhődésén elégtételt (kárörömet) érezzünk. Ez szétzilálja a mű hatását. Egyébként a szerkezet jól kiszámított, arányos, a figura nagyon találóan, gondosan jellemzett környezetével, monoton életmódjával és rituáléival.

NEMERE István, Műtét előtt, Galaktika, 264. 36-38.
A novella a rendellenességnek bélyegzett, számunkra normális képesség körül forog (mint a szerző Halhatatlanok c. kisregénye vagy Hantos Norbert Látókja), és hasonló módon a normális-abnormális, elfogadás-elutasítás dimenzióit vizsgálja. Itt az színezi a történetet, hogy a nem emberi kiskorú – a maga közegében abnormálisnak látszó képessége miatt – egyedül képes meghallani és megérteni a Föld katasztrófa utáni túlélőinek segélykérését, amit persze ő is el fog felejteni a műtét után. Így az intolerancia nemcsak az egyén vesztesége, hanem a földi populáció végveszélyévé nő. A kis idegen idegenségében is kedves, jobb sorsra érdemes szereplő. Figyelemreméltó az idegen kultúra rajza.

PAP Viola, A megmaradás törvénye, Galaktika, 264. 62-64.
Noha a novella egy tudományos fölfedezés (a genomba ágyazott halhatatlanság) kutatójának gondolataiból áll össze, valójában nem sci-fi: problematikája inkább a kutató felelőssége, a kutatás határai körül mozog. A mű lezárása is ezt hangsúlyozza némi misztikus felhanggal. A novella nem epikus, mindössze egy pillanatfelvételbe sűrített sors- és gondolatösszegzés, amelyhez a tenger és a köd szervetlen, de hangulatos színhelyet biztosít. A lezárás ellenpontozza a kutató gondolatait, de megoldással nem szolgál.

SZABÓ Attila, Starjump, Új Galaxis, 19.
Zavarba ejtő munka. Ha nem is eredeti, de érdekes az ötlet (a birtokba vett új bolygó kiélezi az ellentéteket, s ez a felfedezők pusztulásához vezet), szép az idegen bolygó leírása, ígéretes az idegen lény. Ám egészében a cselekmény zavaros: két teljesen egyenértékű verziót mutat föl úgy, hogy utalást nem ad rá, melyik a hamis (ezt az olvasónak a maga olvasói tapasztalatai alapján kell eldöntenie), s az hogyan keletkezhetett. Ha a cselekmény a kapitány képzelgése, úgy hamis a jóslat: akkor csak a kapitány szívében lakó árny miatt halnak meg az űrhajósok (ez ellentmond a jellemzésnek), és testük nem porlad az idegen földben. Minden olvasói várakozás szerint az idegen szavának jósértékűnek kell lennie, akkor azonban megmagyarázhatatlan a zárás. E zavaros cselekményvezetés miatt nehéz értékelni a novella egyéb megoldásait, hiszen nem tudni, melyik szolgálja az írói célt és hogyan.

SZALAY Sándor, A jó hely, Új Galaxis, 19. 40-53.
A novella sokáig egy „idegen kontra földiek” krimiszüzsének látszik, majd elkanyarodik az összeesküvés-történetek felé, hogy a fanyar humorú befejezés új, szatirikus fénybe állítsa az egész történetet. A cselekmény jól bonyolódik, kellő feszültséget tart, szerkezete a néhány időbeli ugrással együtt is arányos. Jól sikerült az öregedő rendőr-főhős és az öregedő felszolgáló rajza, a mellékalakok apró fölvillanásai.

SZÉLESI Sándor, Soha többé napkelte, Galaktika, 272. 56-58.
A kutató felelősségét körüljáró írásoknak ez a legújabb darabja kivételesen arányos, jól megszerkesztett és megírt mű. A dicsőségről, Nobel-díjról álmodozó kutató itt is föláldozott a munkájáért házasságot, gyermekkel való kapcsolatot; meggondolatlan kutatásával a végtelen magányt idézi magára, térben és időben egyaránt. A szerkezet a ciklikus időismétlődésekkel együtt kiegyensúlyozott; a figura hiteles. Az apró részletekkel teljes valóság jól ellenpontozza a végtelen örök-egyforma embertelenségét.

SZÉLESI Sándor, Míg mozgok, van világ, Galaktika, 265. 40-49.
A novella egy mélyen rejlő emberi hajlandóságot: a problémák, az élet gondjai elől való elmenekülést terjeszti ki térben és időben, a jövőbe és az egész emberiségre. Az idegen faj, a riodiánok ehhez csupán kiegészítők, vágyteljesítők, mint drogosnak a drogdíler. Az író borúlátását jelzi, hogy az emberiség nagy része a valóságból való elmenekülést választja, mégis-hitét a borúlátás mélyén rejlő apró remény, hogy egy ember mégis marad, aki saját sorsa tragikuma ellenére kitart, szembenéz pusztulással és elmúlással, hogy míg ő mozog, fennmaradjon a világ. Mélyen emberi a téma, és  mélyen emberi a válasz. Felejthetetlenül fájdalmas és tragikus az álmában pusztuló világ képe. A novella nyelve mély és költői.

VARGA Csaba Béla, Az erő vonalai, Galaktika, 268. 52-60.
Borongós, sőt tragikus hangulatú írás: témája, sőt cselekménye az egykori tiszta, toleráns, ipari-táplálkozási szeméttől megóvott Európa összeomlása, meghátrálása a feltörekvő, népes nagyhatalmak, Kína, Japán gazdasági érdekei előtt. Az epikum szerény, sőt szegény: az Etikai Hivatal jobb sorsra érdemes vezetőjének egy napi sorsában, a nap során elszenvedett kudarcokban láttatja az elkerülhetetlen folyamatot. A minőség és tömegtermelés nagy kérdésére persze az író sem tud egyéb választ adni, mint az egyéni becsület tragikus kimentését. A két oldal összeütközése verbális, sokszor még ott is áttételes (távközléses beszélgetések nem a valóban döntéshelyzetben lévő személyek között), és a diplomácia/politika rejtvényekkel, célzásokkal teli nyelvébe öltözik. Ezt az író igen jól csinálja, de a cselekmény feszültségéhez nem járul hozzá. A hivatali szoba mint egyetlen színhely erősíti a valóságos összeeütközések  hiányát.

VARGA Csaba Béla, Az örökség, Galaktika, 273. 34-38.
A novella elégtételt ad az irodalomban és főleg a filmekben sokszor előforduló és sokszor komikusan ábrázolt bunkerépítő figurának. Noha nem lineárisan, de a bunker és a világvége mindhárom fázisát megörökíti: bunkerépítés (gúnyolódás), bunkerélet (félelem, magány), túlélés (diadal). A három közül kétségtelenül a bunkerélet rajza sikerült legeredetibbre és legérzékletesebbre a maga nyomasztó, álom és valóság közti lebegésével. A bunkerépítő apa ebben a felforgatott időrendben eleve előrelátó, bölcs családfő, s a fiúk méltó utódokká válnak. Kár, hogy a végkifejlet csak részben a megmenekülés-mentés gondolatkörében mozog, van annak némi kegyetlen megtorlás-vonulata is, sőt, bizonyos helyekbe akár antiszemita felhang is beleolvasható. Maga a lezárás is nyugtalanító. Az örökséget elfoglaló két fiú egyénisége nem teszi igazán felhőtlenül reményteljessé a záró mondatot, mely szerint „az élet megy tovább”. Valószínűtlennek tartom, hogy a jellemzésnek ezeket a mellékértelmeit szándékosan helyezte el a szerző. A világvége utáni világról csak az én-elbeszélésen át kapunk információt, s az tovább erősíti a születő új világ vezetői iránti bizalmatlanságunkat.