Connie Willis: Ítélet könyve -exkluzív részlet

Íme a Metropolis Media Kiadó Mikulás-ajándéka az időutazós sztorik szerelmeseinek

“Mr. Dunworthy kinyitotta a laboratórium ajtaját, a szemüvege tüstént bepárásodott.

– Lekéstem? – kérdezte, miközben lerántotta a szemüvegét, és Maryre hunyorgott.

– Csukd be az ajtót! – kérte a nő. – Nem hallak azoknak a rémes karácsonyi daloknak a lármájától.

Dunworthy becsukta az ajtót, de az nem zárta ki teljesen a belső udvarról fölszállingózó Ó, jöjjetek, hívek! hangjait.

– Lekéstem? – tudakolta újra.

Mary a fejét rázta.

– Csak Gilchrist beszédéről maradtál le.

Hátradőlt székében, hogy Dunworthy átpréselhesse mellette magát a megfigyelőknek fenntartott szűk területre. Már korábban levette kabátját meg gyapjúkalapját, majd az egyetlen további székre helyezte őket, egy nagy bevásárlószatyorral együtt, amely tele volt csomagokkal. Ősz haja ziláltan szétállt, mintha megpróbálta volna fölborzolni, miután levette a kalapot.

– Egy nagyon hosszú beszédről a Középkorosok első időutazásáról – számolt be –, és hogy a Brasenose Kollégium végre elfoglalja az őt megillető helyet ékkőként a történelem koronáján. Még mindig esik?

– Igen – válaszolta a férfi, a sálával törölgetve a szemüvegét. A drótkeret szárát gondosan eligazította a füle mögé, aztán odament a vékony üveg válaszfalhoz, hogy megnézze a hálót. A laboratórium közepén volt egy összetört szekér, melyet fölborult utazóládák és fadobozok vettek körbe. Fölöttük lógott a háló védőpajzsa, áttetsző ejtőernyőként omolva le.

Az egyik utazóláda mellett ott állt Kivrin témavezetője, Latimer, aki még a szokásosnál is öregebbnek és betegebbnek tűnt. Montoya, a farmert és terroristadzsekit viselő nő, felügyelte a vezérlőpultot, és türelmetlenül nézegette a digitálist a csuklóján. Badri a vezérlőpult előtt ült, épp begépelt valamit, összeráncolt szemöldökkel meredve a képernyőkre.

– Hol van Kivrin? – firtatta Dunworthy.

– Még nem láttam – felelte Mary. – Gyere ide és ülj le! Az ugrás csak délre van időzítve, én pedig erősen kételkedem abban, hogy addigra elindítják a lányt. Akkor biztos nem, ha Gilchrist mond még egy beszédet.

A nő a kabátját a saját széke támlájára tette, a csomagokkal teli bevásárlószatyrot a padlóra, a lába mellé.

– Igen remélem, ez nem tart egész nap. Háromra ott kell lennem a földalatti állomáson Colinért, az unokahúgom fiáért. A gyerek metróval jön ide. – A bevásárlószatyrában kotorászott. – Az unokahúgom, Dierdre elment Kentbe az ünnepekre és megkért, hogy vigyázzak a fiára. Igen remélem, nem fog esni egész idő alatt, amíg Colin itt lesz – tette hozzá, még mindig kotorászva. – Tizenhárom éves, helyes kölyök, nagyon értelmes, bár a beszédmódja rémes. Minden vagy döglött vagy apokaliptikus. És Dierdre túlságosan sok édességet enged meg neki. – Az asszony folytatta a turkálást a bevásárlószatyor zsúfoltságában. – Ezt vettem neki karácsonyra. − Kihúzott egy keskeny vörös és zöld csíkos dobozt. – Abban reménykedtem, hogy el tudom intézni a bevásárlás többi részét is, mielőtt idejövök, de ömlött az eső, és csak rövid ideig tudom elviselni annak a szörnyű digitális harangjátéknak a lármáját a Fő utcán. – Kinyitotta a dobozt és széthajtotta a selyempapírt. – Fogalmam sincs, mit hordanak manapság a tizenhárom éves fiúk, de egy sál mindig jól jön, nem gondolod, James? James!

A férfi, aki addig vakon meredt a képernyőkre, odafordult hozzá.

– Tessék?

– Azt mondtam, fiatal fiúknak egy sál mindig megfelelő karácsonyi ajándék, nem gondolod?

A férfi ránézett a sálra, amit Mary fölemelt neki, hogy jobban szemügyre vehesse. Sötétszürke, kockás szövésű gyapjúsál volt. Fiúkorában inkább meghalt volna, minthogy egy ilyet fölvegyen, és az ötven évvel ezelőtt volt.

– De – válaszolta, visszafordulva a vékony üveghez.

– Mi az, James? Valami baj van?

Latimer fölvett egy kis, rézveretes ládikót, aztán tétován körbenézett, mintha elfelejtette volna, mit akart kezdeni vele. Montoya türelmetlenül pillantott a digitálisára.

– Hol van Gilchrist? – kérdezte Dunworthy.

– Bement oda – felelte Mary, rámutatva egy ajtóra a háló túloldalán. – Szónokolt a Középkorosok helyéről a történelemben, egy darabig csevegett Kivrinnel, a tech elvégzett néhány tesztet, aztán Gilchrist és Kivrin kimentek azon az ajtón. Fölteszem, még mindig odabent van a lánnyal és épp fölkészíti.

– Fölkészíti – motyogta Dunworthy.

– James, gyere ide, ülj le, mondd el, mi a baj – kérte Mary, s visszagyömöszölte a sálat a dobozába, majd betömte a dobozt a bevásárlószatyorba –, és azt is, hol voltál! Azt vártam, hogy itt leszel, mire megjövök. Elvégre Kivrin a kedvenc diákod.

– Megpróbáltam utolérni a Történettudományi Kar dékánját – tudatta Dunworthy, még mindig a képernyőket szemlélve.

– Basingame-et? Azt hittem, elment valahová a karácsonyi szünidőre.

– El is ment, Gilchrist pedig kimesterkedte, hogy ő helyettesítse Basingame-et a távollétében azért, hogy megnyithassa a középkort az időutazásoknak. Eltörölte az általános tízes besorolást, és önkényesen határozta meg minden egyes évszázadét. Tudod, hogy az 1300-as éveknek mit adott? Hatost. Egy hatost! Ha Basingame itt lett volna, soha nem engedte volna meg! De őt sehogy sem lehet előkeríteni – reménykedve nézett Maryre. – Nem tudod véletlenül, hol van?

– Nem – felelte a nő. – Azt hiszem, valahol Skóciában.

– Valahol Skóciában – keseregte a férfi. – És közben Gilchrist elküldi Kivrint egy évszázadba, ami nyilvánvalóan tízes, egy olyan évszázadba, amiben volt görvély, pestis és máglyára vetették Jeanne d’Arcot.”