Az aranytojás tojó tyúkot nem csak levágni lehet, hanem akár szép lassan ki is lehet véreztetni – erre mutat az elég erőteljesen bukta-sprirálba húzó Heroes jelenlegi, illetve ezt megelőző etapja. Míg a második „kötet” befejezésének gyengeségeit rá lehetett fogni a hollywoodi írósztrájkra, addik a harmadik és negyedik esetében azt kell megállapítanunk, hogy a forgatókönyvírók egész egyszerűen rosszak. Bűnrosszak. Meglepődnék, ha a következő tévés szezonra is berendelnének akár egyetlen epizódot is. A Heroest ugyebár részben a képregényes feeling megőrzése végett nem szezonokra, hanem kötetekre osztják – kár, hogy a mostani epizódok kapcsán nagyjából ennyi maradt a képregényes feelingből. Míg az első kötet egy nagyszerű sorozatot vezetett fel, a második kissé összecsapott, de azért még kedvelhető volt, addig a harmadik már totál szétesett, a negyedik pedig szimplán unalmas. Nem lehet eldönteni, hogy mi okozza amúgy a forgatókönyvírók nyűgjeit: az, hogy nem tudnak épkézláb történetet kitalálni, amiben ezeket a karaktereket el tudnák helyezni – vagy pedig a alapból a karakterekkel nem tudnak mit kezdeni, és ezért nem tudnak köréjük történetet írni. Mindenesetre se jó sztorit, se jól kitalált szereplőket nem kapunk. A negyedik kötet egészen odáig süllyedt, hogy nagyjából Sylar történetszála az egyetlen valamennyire érdekes része az epizódoknak. És az is egy betegesen kifacsart apa-fiú kapcsolatra hajaz. A karaktereken különösebb jellemfejlődés az eltelt idő és elmúlt kalandok ellenére nem tapasztalható: a pompomlány továbbra is jól néz ki, és beleragadt a dackorszakába, a faterját néha megfojtaná egy kanál vízben, de sírva öleli át, ha épp valami történik. Benett papa ugyanúgy kavarja a kavarnivalót, mint régen, épp ugyanúgy felrúgva a családi békét, mint bármikor korábban. Peter Petrelliben ugyanaz a világfájdalom munkál, mint a legelső epizódban. Hiro Nakamura esetében pedig ami az első részekben bájos volt benne, az mostanra sima balfaszsággá ért be. Az is látszik, hogy az írók a szuperképességekkel sem tudnak semmit sem kezdeni, igaz, ezt illett volna már a legelején előre látniuk. Van egy karakter, aki képes minden szuperképességet begyűjteni. Van egy másik, aki szintén. Van egy harmadik, aki visszautazhat az időben megnyomni a CANCEL gombot. No, akkor erre írjál sztorit barátom. Végülis ezt a problematikát megoldották a harmadik kötetben, nem jól, de legalább pocsékul. Hogy Sylarbe bele vannak szerelmesedve a készítők, az rendben van, csak már ez is inkább az idegesítő kategória, de nagyon. Sylarrel az a probléma, hogy cool, nagyon cool a karakter, csak épp neki se tudunk épkézláb funkciót találni a sorozatban. Ennek ellenére valahogy eldöcög magában, és – mint már említettem – mostanra az ő története az egyetlen elviselhető. A többiekére egy jó példa: az egyik karakter felfedezi magának az epizód végére, hogy szuperképességek nélkül is lehet hős az ember. Gratulálok, ha törikönyv nem is volt a kezedben, csak képregény, akkor legalább a Batman sztorikból átjöhetett ez az infó! Szóval… kár ezért a sorozatért. A magam részéről még nem adom fel a nézését, hátha a következőkben valamennyire összeszedik magukat az alkotók – nem ártana, ha így történne. Ám meglehetősen nehéz lesz megállítani a Heroes nézettségének zuhanórepülését.]]>