„A tiltott gyümölcs ízére vágytam” A mai magyar sci-fi rajongók kivétel nélkül ismerik Németh Attila nevét, a Galaktika irodalmi szerkesztőjét. Azt azonban nem mindenki tudja róla, hogy ő nem csupán szerkesztő, hanem fordító is. Sőt. Életének legnagyobb részében mindig is fordításból élt. Ezt a fordítói munkát ismerte el idén az Európai Sci-fi Szövetség (ESFS), amikor neki ítélte oda az Európa legjobb sci-fi fordítójának járó díját. Interjúnk első részéből kiderül, melyik nyelvet lehet könnyen megtanulni „szerelemből”. F. Tóth Benedek (sangel), SFportal Sci-Fi Magazin: Hány nyelvre tudod lefordítani azt, hogy Európa legjobb sci-fi fordítója? Németh Attila: Amióta az interneten elérhető a Google fordító, akár fárszi nyelvre is. SFportal: Erre aligha adnának fordítói díjat. Szerencsére. SFportal: Viszont nem úszod meg a választ. Szóval, hány nyelvre is? N.A.: Magabiztosan az angol nyelvet vállalom, de ebben az esetben is inkább angolról fordítok magyarra. Igaz, az idei svéd EuroCon után megfogalmazódott bennem, hogy talán fordítva is megpróbálhatnám: magyarról angolra. S bár több mint húsz éve az angol a fő fordítási nyelvem, időközben megtanultam németül is: értem a beszélt és írott szöveget, de német nyelvű fogalmazásba még nem bonyolódnék bele. Többször fordítottam orosz nyelvről is, kőkemény szótárazás mellett, s bár tudtam, hogy jól sikerült mind, megjelenés előtt leteszteltettem azért profi orosz fordítókkal is. SFportal: Alapvetően fordítónak tartod magad? N.A.: Mivel pályafutásom legnagyobb részében fordításból éltem, így a válasz igen. Az utóbbi tíz év munkáit tekintve azonban már szerkesztő is vagyok, sőt a szerkesztés teszi ki a munkám legnagyobb részét, mégis akkor érzem igazán jól magamat, ha novellákat, regényeket fordíthatok. SFportal: Csak azért kérdeztem, hogy alapvetően fordítónak tartod-e magadat, hiszen a mai, sci-fit olvasó generáció főként valóban a Galaktika irodalmi szerkesztőjeként ismer téged. De maradjunk a fordításnál: mi vett rá annak idején, hogy angolul tanulj – különösen egy olyan érában, a Kádár-korszak utolsó évtizedének hajnalán, amelyben az orosz volt az államilag preferált nyelv? N.A.: Talán éppen a tiltott gyümölcs ízére vágytam. Az oroszt kötelező nyelvként kellett tanulni, az angolt pedig „szerelemből”. Ma is meglepődöm azon, hogy nyolc-tíz éven keresztül próbálták a fejembe verni az orosz nyelvet, több-kevesebb sikerrel, az angol viszont szinte azonnal rám ragadt. Ehhez persze az is kellett, hogy apám, aki sokat járt külföldre, mindig egy rakás idegen nyelvű könyvvel tért haza. Egy idő után érdekelni kezdett, hogy miket írnak azokban. Kezdetben csak a saját szórakoztatásomra fordítgattam az angol nyelvű szövegeket, szótárral persze, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy fordító legyek. Sőt. Gimnazista koromtól kezdve arra készültem, hogy híres filmrendező leszek – valahol Spielberg és Tarkovszkij stílusa és nagysága között. Rengetegszer felvételiztem a filmrendező szakra, de mindig kihullottam a rostán. SFportal: Mindig ugyanazért, vagy mindig más okok miatt? N.A.: Az első felvételi idején még éretlen voltam. Később pedig, amikor már rutinos felvételizővé váltam, valami mindig közbejött. Az egyik alkalommal már nagyon közel álltam ahhoz, hogy felvegyenek. Négyen maradtunk az utolsó fordulóra, de egyvalakinek mennie kellett. S mivel én „csak” az apám gyermeke voltam, a többiek pedig kivétel nélkül „valaki” fiai, tőlem köszöntek el. De még ez sem vette el a kedvemet, sőt mindent megtettem azért, hogy a filmkészítés közelében maradjak: ügyelőként dolgoztam a filmgyárban, majd rendezőasszisztensként. [caption id="attachment_10271" align="aligncenter" width="645" caption="F. Tóth Benedek és Németh Attila az Írószövetségben"][/caption] SFportal: Miért akartál ennyire filmrendező lenni? N.A.: Mert úgy gondoltam, hogy jó filmeket rendeznék. Hittem abban, hogy az álmokat a filmtechnika segítségével valóra lehet váltani. Nagyon sok filmötlet fogalmazódott meg bennem, de főként közönségfilmeket akartam készíteni. Ezek még ma is hiánycikkek a magyar mozikban. Annyira hittem abban, hogy belőlem filmrendező válhat, hogy észre sem vettem, hogy a legtöbb filmes ötletem életképtelen. A legközelebb akkor kerültem az egyik megvalósításához, amikor elmentem Kőbányára, Szomjas György amatőr filmes csapatához. Azt mondták, hogy ez jó, s hogy ebből bizony filmet lehet forgatni, álljak neki. Nekem viszont nem volt semmi technikai érzékem ehhez, sem tapasztalatom. Nem értettem a kamerához, a világosításhoz, a vágáshoz. Mindenkinek el tudtam magyarázni, hogyan kellene, de én magam képtelen voltam megcsinálni. Később, amikor már előttem is nyilvánvalóvá vált, hogy nem vesznek fel a rendező szakra, kitaláltam, hogy csak azért is a filmek világában maradok: fordítani fogok, méghozzá filmeket. Magyarországon akkor kezdődött a videózás aranykora. Bementem az egyik forgalmazóhoz, hogy felajánljam fordítói szolgálataimat. Kérdezték, csináltam-e már ilyet – merthogy itt nem elegendő angolul tudni; itt azt is figyelni kell, hogyan fordul a színész, hogyan mozog a szája. Azt feleltem, hogy egy próbát talán megér, mire az Intervideó dramaturgiai részlegének vezetője, Újhelyi Attila a kezembe nyomta Woody Allen Banánköztársaság című filmjét, hogy akkor ebből kérnének egy negyedórányi demót. Vért izzadtam, mire elkészültem vele, de az eredmény olyan jól sikerült, hogy elindult a filmfordítói pályafutásom. SFportal: Melyik volt az első film, amit már te fordíthattál? N.A.: Egy egész estés, színes-szagos katasztrófafilm, a Meteor. Szerencsém volt, mert a maga módján sci-fi volt, úgyhogy otthon éreztem magam a fordításban. Egyre több megbízást kaptam. Kezdetben feliratokat írtam, később pedig főként szinkronnal foglalkoztam. Aztán 1990 nyarán Brian W. Aldiss „Újonnan érkezők, régi ismerősök” című novellájának fordításával benyitottam a Galaktika szerkesztőségének ajtaján. SFportal: Kinek adtad oda? N.A.: Erre nem emlékszem. Talán maga Kuczka Péter vette át. Viszont a novella októberben megjelent. Nagyon örültem, hogy a gyerekkorom óta tartó sci-fi rajongásom immár nemcsak az olvasás élményét jelenti, hanem a fordításét is. Onnantól kezdve rendszeresen fordítottam a Galaktikának. Kezdetben novellákat, majd regényeket. Idővel már azt is megengedte Kuczka Péter, mert tudta, hogy számos angol nyelvű sci-fi kötetem van otthon, hogy válasszak közülük, és azokból fordítsak magyarra. Akkoriban fantasy novellákat is fordítottam az Atlantisznak, de a fő irányom a sci-fi volt. SFportal: Ez volt az első találkozásod a Galaktikával? N.A.: Az első találkozásom nem volt ennyire sikeres. Tizenöt-tizenhat évesen beküldtem nekik egy novellámat, hátha közlik, de válaszként egy nagyon kedves visszautasító formanyomtatványt kaptam Kuczka Péter aláírásával. Megrendülten álltam, hiszen úgy éreztem, hogy kiváló novellát írtam, benne kellően nagy hangsúlyt fektetve a fizikára – bár ez a tantárgy sosem volt az erősségem. SFportal: Ha ma, szerkesztőként megkapnád ezt a kéziratot, megjelentetnéd a Galaktikában? N.A.: Kizárt. Kuczka Péter jól döntött. A kéziratot amúgy ma is őrzöm, nosztalgiából. S vele együtt számos novellát, forgatókönyvet, regénykezdeményt, szinopszist. Időnként előveszem őket, beleolvasok néhányba, és azonnal tudom, miért nem sikerültek ezek az írások. Rám ugyanis nagyon hatnak más írók, különösen azok, akiket éppen olvasok. Az általam írt szövegekből ugyanakkor azonnal kiderül, hogy kit akartam utánozni. Nem mondom, hogy könnyű volt belátni, hogy nem vagyok és nem is leszek jó író, de visszaolvasva a régi dolgaimat öröm felismerni azt is, hogy a sci-fi olyan számomra, mint a kábítószer: fura dolgokat műveltem a hatása alatt. Írtam. Az írás ugyanis olyan, mintha álmodozna az ember. És ez jó érzés. Interjúnk második részéből kiderül, miért járt Németh Attila két éven keresztül a buddhisták közé.]]>