Az-urcsilliardos Irodalom

Az Űrcsilliárdos – sci-fi regény, közösségi finanszírozással


Több mint 100.000 forint gyűlt már össze az első, közösségi finanszírozásban kiadásra kerülő sci-fi regényre. Az Indulj.be az első magyar Kickstarter modellt alkalmazó kreatív ötleteket támogató oldal igazi áttörést produkált Dragon György: Az Űrcsilliárdos című könyvével. A leendő olvasók és rajongók csak az oldalon keresztül juthatnak a kötethez, viszont a támogatóknak a szerző cserébe akár örök hallhatatlanságot is ígér az Epitus IV. Istenek csarnokában.

A regényről

Az Űrcsilliárdos a messzi jövőben játszódik, amikor az űrutazás annyira természetes, mint számunkra az autózás, a hiperűr használata olyan, mint nekünk repülőre ülni, idegen fajok bolygóit meglátogatni pedig annyira hétköznapi, mint manapság külföldre menni. A jövőben a galaxist benépesítő fajok használják a modern technológiákat, java részükről az átlagos lakosok azt sem tudják, hogy működik.
Sok tízezer (pontosan nem is tudni, mennyi) év telt el, az emberiség szétvándorolt a galaxisban, és egy távoli bolygón egy idős, egykori legendás holotelevíziós riporter lejegyezte az életét, azt, hogyan lett az egyszerű, csodára vágyó vidéki srácból a holoriporter hírességek csarnokának tagja és hogyan élt át rengeteg érdekes, néhol vidám, máskor szomorú kalandot. A véletlen, vagy a sors akarta így? Esetleg működnek más erők is a háttérben? Nem lehet tudni, de az tény, hogy a kalandok egy pillanatra sem állnak meg, s úgy robognak le és fel, mint egy hullámvasút a vidámparkban.

Már most, az első kötetben (hoppácska, akkor lesz második is? :) ) számtalan érdekes helyszínt, fajt és személyiséget ismerünk meg, akik közül kiemelkedik maga az Űrcsilliárdos, a galaxis leggazdagabb embere, aki életében először szánta el magát arra, hogy az egyik legnagyobb holoTV-s csatornának interjúsorozatot adjon; eddig misztikus magányban tevékenykedett. Azonban a helyszínre utazó sztárriportert és stábját egy igen súlyos űrbaleset éri, és elérhető közelségben csak egy kezdő fiú és részeges operatőre tartózkodik, akik épp egy null gravitációs csirketelep dolgozói között forgatnak. A határidő annyira rövid, hogy a fiatalembernek és operatőrének kell beugrania a vérprofi sztárstáb helyett. A szegény, ambíciózus fiú így találkozik a világegyetem leggazdagabb emberével és beindulnak a kalandok…
A regény mottója: „ez egy igaz történet, csak még nem történt meg.”

A regénynek hivatalos blogja is van (http://urcsilliardos.web4.hu) ahol már számtalan kérdésre válaszolt a regény eredeti írója, Aberthy Nokum – ezeken az üzeneteken és történeteken keresztül úgy lehet megismerni a regény környezetét, fajait, technológiáit, sőt az akkori univerzum egyes legendás történéseit, hogy közben a regényből magából semmi sem derül ki. A blog tartalma tökéletes felkészülési lehetőség, illetve olvasnivaló a regény megjelenéséig.”

Közösségi finanszírozás

A regény kiadásához szükséges pénzmagot a szerző az Indulj.be oldalon gyűjti, mely a Kickstarter mintájára működik: a rajongók adják össze pénzt. Több különböző támogatási csomagból lehet választani: az alap, 2000 Ft-os díj esetén már jár a könyv digitális példánya, a nagyobb csomagok esetén ötletes bónuszok járnak a könyv mellé. 10.000 Ft-os támogatás esetén például a szerző saját maga szállítja ki a nyomtatott példányt a támogatónak; 19.990 Ft-os támogatás esetén viszont a folytatásba kitalálhat saját fajt / karaktert is, amivel kapcsolatban a szerző rendszeresen konzultál is.

Részlet

Emlékszem, az utolsónak kikiáltott szállítmányt az Alpha Centauriról a Kappa Ceti Gammára vittük. Nagyon szurkoltunk, hogy amíg távol vagyunk, ne számoljon fel minket a végrehajtó – végül is két hónapnyi út a Kappa Ceti Gammáig minden, csak nem gyors. Szerencsére a Dragonfly legalább nagy volt, a fő raktérben akár egy űrlabdapálya is elfért volna. Ezt kihasználva tudtuk elnyerni a Kappa Ceti Gamma kormányának megrendelését: egy igazi fenyőt hozattak karácsonyra az Alpha Centauriról, mivel a Kappa Ceti Gammán a nyitvatermők valamiért nem akartak meghonosodni, a telepesek pedig ragaszkodtak a fenyőállítás hagyományához az ősi Földtől távol is.

A 30 méteres fenyőt 40-es vákuumalagútba zártuk, gondosan ügyelve a körülményekre – végül is rendkívül drága szállítmány volt. Sokat viccelődtünk a srácokkal a fedélzeten, hogy vajon mi lenne, ha a fenyő nem érne oda épségben, mert például megtámadná egy űrmókus és leenné róla a tobozokat, amelyekből aztán hatalmas űrhajóevő szörnyek születnének. Bizony, ilyen vicces fiúk voltunk, de lehet ezen csodálkozni, amikor ez az átkozott út két hónapig tartott? Nagyon unatkoztunk útközben, pedig golfoztunk a raktárban, űrlabdáztunk, tábortüzet raktunk – amit ilyenkor a legénység szokott. Persze megvolt az elmaradhatatlan „incidens” is: az egyik karbantartásnál az egész levegő megszökött a raktárból és a karbantartócsónak nekikoccant a vákuumalagútnak. Első látásra semmi probléma nem történt, s mivel egy ilyen baleset a Dragonfly gyártmányú hajókkal és a Rockstone márkájú zsilipekkel mindennapos dolog volt, így nem is törődtünk vele, örültünk, hogy repült egyáltalán a vén csotrogány. Már jócskán tombolt a tél, amikor a Kappa Ceti Gammára értünk. Mivel majdnem ugyanannyi idő alatt kerülte meg a napját, mint a Föld, így itt is volt december, még akkor is, ha 35 napig tartott, ahogy a május is, amin minden itt lakó sokat nevetett, nekünk meg sosem árulták el, miért. A leszállás tökéletes volt, a Dragonflynak megvolt az a jó tulajdonsága, hogy egy retardált óvodás is letette volna egy sebesen pörgő kisbolygóra. A helyiektől fogadóbizottság és egy nagy daru várt, amellyel kiemelték a raktérből a vákuumalagutat. Közben persze pusztult a helyi csokópálinka, a Gamma egyetlen szignifikáns exportcikke – végül is 2 hónap után először voltunk szabad levegőn, elengedtük magunkat kicsit. A helyiek óvatosan letették a vákuumalagutat a talajra, majd a kormányzó és neje szertartásosan kinyitották, a rezesbanda valami helyi himnuszt játszott, mi meg tovább ittuk a pálinkát, amit megérdemeltünk a két hónapnyi tömény unalomért. Aztán hirtelen csönd lett. Feltűnően nagy csönd, amelyet a kormányzóné sikolya tört meg.

Borzalmas látvány fogadott minket. Az alagútban egy összetöppedt fatorzó volt, amelyet nagy rakás lehullott, szürke fenyőtű vett körül.

– Tönkrement a drága fa! – sikoltotta a kormányzóné.

– Nyugodj meg, drágám, biztos van valami magyarázat – nyugtatgatta az ura, miközben a rezesbanda is kapcsolt, elkezdett valamilyen temetői gyászzenét játszani, legalábbis akkor olyannak tűnt. Ekkor vettem észre, hogy a kormányzó engem néz.

– Kormányzó úr, a vákuumpecsétek érintetlenek voltak, maga nyitotta ki őket, a fát átvették az Ön emberei, ettől kezdve engem semmi felelősség nem terhel – böktem ki, egyébként tényleg így is volt. Átvették, aláírták, az övék, azt csinálnak vele, amit akarnak. A kormányzó feje lilulni kezdett. Kemény ember volt, részt vett több hadjáratban is, sosem ismert megalkuvást.

– Lehet, hogy aláírtuk, de mi egy ép fenyő leszállítására szerződtünk, ez pedig minden, csak nem ép! Azt meg maguk írták alá!

– Nos, izé – bölcselkedtem, valami jó ellenérv után kutatva.

– Hat nap múlva fenyőünnep. Ha addig nem szereznek egy fenyőt, akkor leperelem magukról a szkafandert is! Végeztem – közölte a kormányzó. Mi megdermedve álltunk ott, hiszen az egész rendszerben egy fenyő sem volt, az út pedig oda-vissza 4 hónapig tartott volna az Alpha Centaurira. Viszont egy pert elveszíteni a Kappa Ceti Gamma kormányzójával szemben minimum 2-3 évnyi adósok börtönét jelentett volna valamelyik távoli kolónián, sőt még a Dragonflyt is elárverezték volna, a többi adósságunkról nem is beszélve. Ahogy mondani szokták, szarban voltunk.

Mit lehet ilyenkor tenni? Tovább fokoztuk a csokópálinka elfogyasztását, többre nem emlékszem. Csak arra, hogy reggel igencsak fájt a fejem és a derekam. Egy régi katonaládán aludtam el a raktérben. Amikor kinyitottam a szemem, egy kisfiút pillantottam meg, aki engem figyelt.

– Szia, bácsi – közölte. Visszanyögtem valamit, már nem is tudom mit. – Te vagy az a bácsi, aki eldugta a fenyőfánkat a fenyőünnepig? Ugye megkapjuk, ha jók leszünk? Ugye? – kérdezte. Bután nézhettem, mert megismételte: – Tudod, a fenyőünnep öt nap múlva! Máskor mindig előre fel szoktuk díszíteni a fát, de most azt mondta a kormányzó bácsi, hogy eldugtad és csak akkor adod át, ha jók leszünk.

Irtózatosan szaggatott a fejem, így csak a vákuumalagút felé böktem a kezemmel. A kisfiú elértette a mozdulatomat.

– Á, értem, szóval még ott van bent. Jól van, nem árulom el senkinek – ígérte meg, majd adott egy tenyérnyi csokót és elszaladt. A csokó, ha még nem meséltem volna, egy baracknak kinéző gyümölcsféle, amelynek csokoládészerű íze volt és csak itt termett.

Ekkorra Luis, a navigátorom is előbotorkált másnaposan, és azt javasolta, menjünk be a városba körülnézni – még 5 napunk van az életből, legalább élvezzük ki.

Gamma Cityben az emberek furcsán néztek ránk, biztos értesültek a kormányzó zseniális meséjéről -mindenesetre nem álltunk a népszerűségi lista csúcsán ezekben a pillanatokban. Persze a kedvünk eleve pocsék volt, szóval ez még csak rátett egy lapáttal. Szerencsére fedélzeti mérnökünk, Leví mindenütt feltalálta magát, így tudott venni egy raklapnyi csokólikőrt. Legalább az elkövetkező napokat vidáman tölthettük – ez volt a terv, ha ezt egyáltalán tervnek lehet nevezni. Nem volt mit tennünk, vissza is mentünk a Dragonflyhoz, hogy pusztítsuk a finom italt. Mivel precíz és megbízható emberek vagyunk, így ezt a kitűzött feladatot végre is hajtottuk.

Másnap Leví ébresztett. A fejem épp annyira fájt, mintha a koponyámon két mamutoid ugrált volna a Tau Cetiről. Levi nagyon lelkesnek látszott, biztos túl sok likőrt nyomott az arcába. Hadarni kezdett.

– Főnök, főnök! Kitaláltam valamit! Amikor hazafelé jöttünk Gamma Cityből, elhajtottunk egy ócskavas-telep mellett, emlékszel? – lelkesedett. Őszinte leszek, nem emlékeztem. Levít ez nemigen izgatta. – Mintha láttam volna egy hosszú, magas, sudár árnyékot. Lehet, hogy csak a szemem csalt meg, de csak egyvalaminek van ilyen árnyéka. – Nagyon ráncolhattam a homlokom, mert folytatta. -Főnök, az Arrowhead-l7-nek!

– Oké, az Arrowhead-l7 a földi haderő egyik legnagyobb bukása volt, de mi most mihez kezdjünk vele? Főleg ha itt találjuk, biztos egy rakás ócskavas.

– Főnök, gondolkozz kicsit. Miről volt híres az Arrowhead-l7?

– Lássuk csak – gondolkodtam hangosan -, megbízhatatlanság, gyakori elromlás, 30 százalék alatti bevetési készenlét.

– Nem, nem erre gondolok! Mi miatt volt egyedülálló?

– Hosszú, nyílszerű hajó volt, remek fegyverzettel és gyenge hajtóművel – próbáltam visszaemlékezni.

– A cél az ellenséges észlelés visszaszorítása volt, azért tervezték ilyenre. A burkolat alá rejtették a fegyverzetet öt vagy hat különböző szekcióba, ha jól emlékszem. Igen bonyolult vezérlése volt, folyton elromlott.

– Ez az, főnök!

– Mi? Az, hogy folyton elromlott? Nem értelek.

– Nem, nem – mondta Leví -, hanem a mechanika, ami egyébként hatszintű volt. Emlékszel még, hogyan működött?

– Persze! – tettem hozzá, egyre inkább emlékezve a földi haderő egyik legnagyobb kudarcára. – A csúcsában volt a pilótafülke a háromfős személyzetnek, alatta az első szint a sugárpajzsnak, ez hat küllővel hajolt ki a burkolat alól. Ez volt a legkisebb átmérőjű küllőzet. A második szint a sugárzásvédő és az erőtér küllőzete volt, szintén hat küllővel. és így tovább, egészen a hatodik szint marha nagy, négy részből kihajtogatható l0-es küllőzetéig, amely a fő Destroall rakétákat vitte.

– Hát ez az – vigyorgott Leví. – Most már érted? – Nagyon bután nézhettem, mert elővett egy papírt. -Főnök, rajzold le az Arrowhead-l7-et.

– Oké, oké – egyeztem bele kevés meggyőződéssel, és lerajzoltam egy magas, vékony rakétát, olyasmit, mint egy digiceruza, talán picit vastagabbat. Még mindig nem értettem, mi a fenét akar Leví.

– Remek, most rajzold le úgy, hogy az összes küllőzet nyitva van.

Elkezdtem felülről a legkisebb küllőzettel, majd folytattam az eggyel nagyobb másodikkal, a picit nagyobb harmadikkal és negyedikkel. Ekkor jöttem rá a megoldásra!

– Zseni vagy! – ordítottam Levínek, és táncra perdültünk. A többiek teljesen hülyének néztek minket. Nemsokára ott álltunk az ócskavastelepen az enyhén rozsdás Arrowhead-l7 mellett.

A tulaj bőszen magyarázni kezdett.

– Egy földi csapatösszevonásnál lerohadt az interplanetáris hajtóműve és itt ragadt. Aztán évekig felé sem nézett senki, csak egy ócskavassá minősítő hivatalos iratot kaptam róla. Azóta arra használom, hogy a nap járását figyelem vele. Napórának legalább megfelelő, ha hadihajónak ilyen pocsék volt.

– Milyen állapotban van? – kérdeztem.

– Az érdekli, a fegyverzet benne van-e? Nem, az nincs, jöttek a hadügyiek és minden fegyvert elvittek, de úgy gondolom, a hajó működőképes, a rendszere elvileg működik, az atmoszféra-hajtómű is, a törzs pedig szigetel. Elvileg mennie kell, de hát nem repült vele senki vagy l5 éve.

– Megnézhetjük belülről? – kérdeztem.

– Persze, csak nyugodtan – engedett utunkra a tulaj. Leví, Luis és Rod bemásztak a hajóba, én pedig gondoltam, addig körülnézek a telepen kicsit. A tulaj mellettem tüsténkedett.

– Olcsón adom, ha megfelel, mindössze 1500 totálkredit – dorombolta a tulaj. Annyiért már házat lehetett venni a Földön, szóval nem épp kis összeget ért a hajó, nálam pedig egyébként sem leledzett több 850 totálkreditnél, ami a teljes vagyonunk volt. Csöndben gondolkodtam egy csöppet, közben a tulaj magától levitte az árat 1300 totálkreditre. Hümmögtem is kicsit, máris 1200-nál tartottunk. Ekkor ért oda a szerelő, aki csak annyit mutatott a kezével, hogy oké, így aztán hamarosan meg is vettem az Arrowhead-l7-et 800 totálkreditért egy feltétellel: ha a tulaj egy napon belül beszerez nekünk mindent, amit egy digilistán adtam át neki.

Minél több időjárásbója
Használt kertitörpék
Zöld és barna űrhajófesték, 1000-1000 liter
Alacsony frekvenciás antennák, lehetőleg egy tonnányi
Űrhajó belső világítás fényszalagok
Fenyő illatú tusfürdő – mintegy 500 liter

A tulaj teljesen hülyének nézett minket, de azt ígérte, mindent beszerez. Arra utasítottuk, hogy szállítsa le a Dragonflyhoz, mi addig is elvisszük az Arrowheadet. A tulaj nagyon elégedett volt, hiszen sikerült eladnia a napóráját egy hülye külhoninak egy vagyonért.

Még három napunk volt. Bezárkóztunk a Dragonfly hangárjába, a fiúk dolgoztak az Arrowheaden -senki se ki, se be. Csak a tulaj érkezett meg egy nagy rakás ócskavassal és a cuccokkal, amit rendeltünk. Nagyon vigyorgott, gondolom, azon töprengett, milyen lehet az elmeállapotunk. Speciel ezen mi is gondolkodtunk, de nem volt mit tenni, szorított az idő. Az egész legénység megfeszített erővel dolgozott – kopácsolás, hegesztés, dörömbölés hallatszott ki az űrhajóból, semmi más. Még a csokólikőr sem fogyott.

Két napig ki sem dugtuk az orrunkat a hangárból, amikor a megfigyelő jelezte, hogy keresnek minket. A kormányzó futárja volt, aki a másnapi, napnyugta után egy órával rendezendő Meglepetés Fenyőpartira invitált meg minket sok szeretettel. Mi már tudtuk, hogy ez bizony meglepetés lesz a javából, bárhogy is alakul a dolog, ám a kormányzó még nem tudta. Megnyugtattam a futárt, hogy egyedül képviselem a legénységet – ha már a fenyőre váró tömeg agyontapos, csak én legyek az egyedüli áldozat, a többiek hadd ússzák meg. A futár csak biccentett, majd elhajtott. Elkezdődött az utolsó nap, mi pedig folytattuk a munkát, amilyen sebesen csak tudtuk és az ősi halászbölcsességet ismételgettük: vonulnak a halak. A lepényhal megy elöl, a reményhal meg utoljára…

Bevallom, nem sokat tudtam aludni aznap éjjel, pedig a csokólikőrt gondosan elzártam. A csapat változatlan hevességgel dolgozott, amikor napnyugta előtt egy órával megérkezett a kormányzó protolimuzinja, hogy az ünnepségre vigyen. Kétségbeesve pillantottam Levíre, aki talpig szutykosan csak egy okét mutatott nekem. Hittem neki. Még annyit tudtam a szájáról leolvasni, miközben kapitányi díszegyenruhámban a protolimuzin felé lépdeltem, hogy „minden rendben lesz, nyugi”. Mivel az űrben sem számíthattunk másra, így bíztam a legénységben, Levíben, Luisban és a többiekben, a protolimuzin pedig suhanva vitt Gamma City felé.

A kolónia apraja-nagyja már mind ott volt. A főtéren többezres tömeg állta körül a fenyőfa megszokott helyét, ahol jelenleg nem állt semmi. Az emberek barátságosan integettek, kuncogva várták a nagy meglepetést. Bevallom, majd’ összecsináltam magam, annyira féltem, de igyekeztem mosolyogni és jó arcot vágni. A kormányzó pedig hátbavágott néha, olyanokat mondva, hogy „Ugye, kapitány úr, nagy meglepetés lesz”, meg olyanokat, hogy „Hát ilyet még nem látott ez a bolygó, sőt még maga a Föld sem!” Kényszeredetten mosolyogtam, bólogattam és valóban egyetértettem vele – bárhogy is lesz, ilyet még nem látott sem a bolygó, sem a Föld.

Közben teljesen besötétedett, a rezesbanda karácsonyi dalokat kezdett játszani, a Télapó elhagyta a Naprendszert címűt, meg az Itt a karácsony az ikercsillagok árnyékábant, ami az egyik kedvencem volt akkor. A tömeg várakozással telítve halkan zsibongott. A kormányzó kényszeredetten nevetgélt, én meg vártam, hogy valami történjen – a bizonytalanság a legrosszabb dolog a világon. Az idő csak telt, a tömeg pedig elkezdett türelmetlenkedni, sőt, akadt, aki csokókat hajított felém. Valahogy az járt a fejemben, hogy ez nem épp a legjobb karácsony életemben. Még a raktárban látott kisfiú is sírt -legalábbis így tűnt nekem, amikor végignéztem a tömegen.

Ekkor hirtelen egy új fénypont jelent meg az égen. „Betlehemi csillag!” – sóhajtott fel a tömeg egy emberként, és abbahagyták az ócsárolásomat. Megbűvölve bámulták a csillagot, ami szép lassan növekedett. Nem sokkal később a szemfülesek észrevették, hogy a csillag egyenesen felénk tart. „Idejön a betlehemi csillag!” – kiáltották többen is. A tömeg csodálkozva, én megkönnyebbülten figyeltem az eseményeket. A kormányzó kérdőn nézett rám, én meg biztatóan rákacsintottam. Nemsokára a csillag a fejünk fölé ért, meghallottuk surrogó hangját (rögtön ráismertem: egy McRobinson Z340-es turbó meghajtó volt), majd a tömeg közepére, a kihagyott helyre leereszkedett egy fatörzs. Igen, egy majd’ 30 méteres barna fatörzs. Dermedt csönd támadt, ahogy a törzsből hirtelen friss, zöld ágak növekedtek ki, az ágakon csillogó gömbdíszek és télapófigurák jelentek meg, majd az egészet körbefutotta egy gyönyörű fényfüzér és az egész teret elárasztotta a fenyő össze nem téveszthető illata. Elképesztő jelenet volt, a tömeg egy emberként ordított fel és kezdett táncba. A kormányzó csak annyit kérdezett:

– Ez meg micsoda?

– A fenyő, amit kért! – böktem oda lazán. – Kormányzó úr egy szóval sem mondta, hogy az a fenyő fa legyen!

A kormányzó kérdőn nézett a szárnysegédjére, aki beleegyezően bólintott.

– Leszállítottuk a világegyetem legnagyobb műfenyőjét, kormányzó úr – mosolyogtam -, ahogy mondani tetszett, ilyet még nem látott ez a bolygó, sőt a Föld sem!

Az ezt követő néhány évben azzal szereztünk szignifikáns bevételeket, hogy Arrowhead-17-eket alakítottunk át műfenyővé. Minden kolónia át akarta élni ezt az élményt, ócskavas volt bőven, és mi sem jártunk rosszul – sikerült minden tartozást, hitelt kifizetni, sőt nyereségre is szert tettünk. Emlékszem, a huszadik Arrowhead-XT-t (így neveztük el, az XT az Xmas Tree szavakból származott) magunknak csináltuk, és amikor leszállt, csak annyit mondtunk koccintás közben: „még a legpocsékabb űrhajó is ki tud vakarni a legnagyobb szarból valahogy, csak higgy benne”. Ez egész életem egyik legfontosabb megállapítása lett a későbbiekben.


Hozzászólások

4 hozzászólás on Az Űrcsilliárdos – sci-fi regény, közösségi finanszírozással

  1. sosehol

    Remélhetőleg nem gyűl össze a pénz :)
    A részlet alapján, csak egy újabb blőd ponyvával lenne több …

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>