A jó szakács és a rossz szakács között alapvetően egy nagy különbség van. Nem véletlenül szokott vizsgafeladat lenni egy olyan egyszerű étel elkészítése, mint például az omlett. A rossz szakács a legegyszerűbb receptet is képes elrontani. A jó szakács, ha elé kerül egy roppant egyszerű recept, nem változtat rajta, nem rak bele túl sok borsot, nem sózza el, hanem egyszerűen elkészíti úgy, olyan módon, ahogyan annak lennie kell, hogy észere se vegye a vendég, hogy amit eszik, az valójában a világ legegyszerűbb étele. James Cameron az Avatar receptjén 14 évet dolgozott. És kit érdekel, hogy ezt a receptet már sokan sokféleképp feldolgozták?
A recept jelen esetben természetesen az alapsztori, aminek a vászonra álmodását már nem egyszer és nem kétszer láttunk . Nathan Algren százados megérkezik Japánba, hogy az amerikai kultúra terjesztését támogassa, ám fogságba esik, végül a „harcos útjára” lépve szembe száll saját népével, és még a szerelem is rátalál. Ismerős? Így van, Az utolsó szamuráj története, de akár lehetne bármelyik indián-amerikai konfliktusról szóló 50-es évekbeli western is. James Cameron ezt a történetet emelte át a 22. század közepére, mikorra az emberiség már felélte saját otthonának tartalékait, és a Pandora nevű bolygó ásványkincseinek bányászatával kívánja megtölteni készleteit. Ehhez azonban el kell költöztetniük a 3 méter magas, kék bőrű, na’vinak nevezett őslakosokat „Otthonfától”. Első lépésként egy tudóscsoport na’vi-ember hibrideket, avatarokat állít elő. A testeket bábként használva be akarnak épülni az egyik törzsbe, hogy rábeszéljék őket az otthonuk elhagyására. Természetesen, ha ez nem válik be, van B-variáció is, miszerint jön a hadsereg, és elűzi őket. A terv pedig beválik, de nem egészen úgy, ahogy a hadsereg számított rá. Ettől kezdve tudni lehet, mi fog történni, de az nem, hogy hogyan. És ez az, ami Cameront jó szakáccsá teszi.
[caption id="attachment_5602" align="alignleft" width="246" caption="James Cameron az egyik díszletben"]
[/caption]
Az Avatar azért készült el „csak” 2009-re, mert nem akarták elkészíteni, amíg a számítógépes technika nem képes teljes mértékben elhitetni velünk, hogy amit látunk, az nem több réteg 3D objektum és textúra, hanem egy komplett, új, élő világ. A helyszínek bemutatása olyan, mintha a National Geographic egyik csodás természetfilmjét látnám, ugyanaz a gondolat fogalmazódott meg bennem: „van ilyen?”. Tudom, hogy semmiben lebegő sziklák és hegyek nincsenek, mégsem fordult meg a fejemben egyszer sem, hogy ilyen nincs, mi ez már. Érdekes kompromisszum az általunk ismert fizikai törvényekkel, hogy evvel ellentétben a különböző repülőgépek és helikopterek mozgása (főként a propellerek és a gép mozgása közötti összhang) tökéletesen lett modellezve.
Ami miatt sokáig kétségeim voltak a filmmel kapcsolatban, az a CGI-szereplők megjelenítése. Tartottam attól, hogy egy Beowulfhoz hasonló borzalom lesz a dolog vége. És ezen a ponton is igen kellemesen csalódtam. James Cameron akkor döntött úgy, hogy eljött az ő ideje, mikor a Gyűrűk ura: A két toronyban meglátta Gollumot. És jól tette, hogy idáig várt. Azt mondta, akkor lesz sikeres a film, ha néző nem tudja megállapítani, mikor lát valódi szereplőt, és mikor CGI-figurát. A szereplők mozgását „performance capture” technikával rögzítették, ami leegyszerűsítve annyit tesz, hogy a színészek egy érzékelőkkel ellátott ruhát, illetve maszkot viseltek, ezen érzékelők pedig a rögzített pontokat pixelekké alakították át. Ezek a pontok lettek a 3 dimenziós testek illetve arcok alapjai. Az első pár perc után nem vizsgáltam többet, hogy nahát, milyen szépen lettek kivitelezve a mozgások és a mimika. Azon vettem észre magam, hogy nem a számítógép vezérelte figurákat látom, hanem a színészeket és a karaktereket.
Ezen a ponton meg is kell említeni a színészi játékot. Sam Worthington kiválóan hozza a kezdetben kívülálló karaktert, aki végül megtalálja a helyét a világban. E tekintetben Jake Sully engem kicsit emlékeztetett a Terminator Salvation Marcus Wright-jára. Kezdetben harcos, tengerész-gyalogos volt, majd lebénult, és derékba tört a karrierje. Az Avatar-programban elhunyt ikertestvére helyét veszi át, mert az a vágya, hogy ismét járni tudjon. Evvel próbálják motiválni, mikor Quaritch ezredes felajánlja neki a gerinccserét, ha kémkedik a Na’vikról a hadseregnek. Ám lábát és elveszettnek hitt képességeit na’viként találja meg, akik lehetőséget adnak neki arra is, hogy ismét harcos legyen.
Worthington partnere Zoë Saldana, azaz Neytiri, aki bevezeti Jake-et a na’vik különleges világába. Saldana játéka tökéletesen átjön a CGI-rétegeken keresztül, és az sem véletlen, hogy a főbb na’vi szerepeket egytől egyik kiváló színészekre osztották (mint például CCH Punder vagy Wes Stadi) és az sem, hogy maga a forgatás 14 hónapig tartott. „Pont olyan volt, mint színpadon játszani, vagy mintha maszkokat viseltünk volna. Csak egy új technikai dolog, amire gondolni kell.” – nyilatkozta Saldana. Mozgásának és arcjátékának modellezésével ő maga jelenik meg előttünk, aki nemcsak Sully-t, de minket is bevezet a na’vik világába. Az ő játéka számomra az egyik legpozitívabb élmény volt a filmben, különösen azután, hogy a Star Trekben Uhura „eyecandy-vé” fonnyasztott szerepe nem kívánt nagyobb erőbedobást tőle.
[caption id="attachment_5601" align="aligncenter" width="560" caption="Sully és Neytiri"]
[/caption]
James Cameronon kívül van a filmnek még egy nagy visszatérője. Sigourney Weaver az Avatar-projekt vezetőjét, Grace Augustine-t alakítja. Akaratos, néha kiállhatatlan, ugyanakkor kiváló tudós, akinek egy célja van, a na’vik megmentése. Akaratlanul is egykori Oscar-jelölt alakítása jutott eszembe. A Gorillák a ködben című filmben Dian Fossey-t játszotta, aki a gorillák tanulmányozásának szentelte életét. Megismerte és megszerette őket, közel került hozzájuk, végül megmentésükért az életét áldozta. A színésznő Grace személyiségét ugyanakkor James Cameronhoz hasonlította: „…Jim Cameront alakítom ebben a moziban, egy brilliáns, tökéletességre hajtó idealistát. De ugyanennek az embernek mélyen legbelül érző szíve van.” Ezt a karaktert tulajdonképpen megszokhattuk Sigourney Weaver-től, és lehet, hogy ez kicsit (vagy nem is kicsit) skatulya az ő számára, de ahhoz kétség sem fér, hogy az Avatar-béli szerepét más nem tudta volna ilyen mélységben eljátszani.
[caption id="attachment_5603" align="aligncenter" width="513" caption="Sigourney Weaver"]
[/caption]
A technikán és a szereplőkön kívül a Pandorát átfogó harmónia az, ami értelmet ad a történetnek. Míg az emberek számára a gép-ember összhang a legfontosabb (amit az AMP harci gépek, illetve maga az Avatar-program jelentenek), addig a na’vik számára a bolygó összhangja a lényeg, és tulajdonképpen az egész ellenállás kulcsa ez. A Pandorán minden összhangban van, és a na’vik hite szerint ennek középpontjában Eyra, az ősanya áll. Az ő lénye maga a tisztaság. Neytiri mondja ki a legnagyobb igazságot vele kapcsolatban, mikor Sully Eyrához imádkozik a Lelkek Fájánál: Eyra nem a na’vikat védi, hanem az életet.
James Cameron egy olyan komplex világot teremtett meg, amelyben minden hatással van mindenre és mindenkire. És az egész hatással van a nézőre. A film cselekményét a na’vik tartják össze. Egy teljes, természeti vallással, szokásokkal és saját, 1000 szavas nyelvvel bíró népet teremtett meg, és ez az aprólékosság az, ami kell ahhoz, hogy 162 percen keresztül a székbe szögezze a nézőt, sőt, azt mondja a végén, hogy kérek még. A filmben szinte egy perc megállás sincs, ráadásul a fókusz gyakori váltakozásával olyan élményt nyújt, mintha mi magunk is részesei lennénk. Utoljára akkor marad tátva a szám, mikor az IMAX-vetítésen az Enterprise kiemelkedett a Titán gyűrűiből. Az Avatar alatt kár lett volna egyáltalán megpróbálnom becsukni. Mindenből pont annyi van benne, amennyinek lennie kell, ami sikeressé tehet egy akármilyen kategóriába sorolható filmet. Mindez pedig egy olyan életszerű, ám digitális köntösben, ami a kissé múltba révedő alaptörténetet tovább löki a jövő filmművészete felé. Ngati kameie.
]]>
