Anyagot küldtek bőven, ha mindent kinyomtatunk, három könyvet lehetett volna összeállítani, de erős válogatás után kettő még biztosan kitelt volna. Ezek a könyvek olyan 320 oldalasak lennének, nyomdai ívben számolva. Ahogy a díjátadón Kósa Kati is mondta: 110 novellát küldtek, tehát „kaptunk bőven”. Persze vegyes volt a színvonal. Rögtön az elején megemlítem, hogy akadtak ide nem illő írások. Például: az egyik témája arról szólt, hogy állítsunk szobrot Szegeden Szent Johannának, mert ő inspirálta az ötvenhatos forradalmat. Azután itt is felütötte fejét EzoTerike, mert ő most nagyon divatos, akárcsak az ősmagyarság. Volt egy hosszú írás egy magyarázgató sámánról, meg a Vén Istenről, és a novella végén, hogy valami science-fiction is legyen, a révült öreg valami csillag felé mutogatott, ahonnan az ősmagyarok jöhettek. És volt örökéletű Paracelsus, meg síron túl is kitartó szerelem. Még az sem lett volna igazán baj, hogy ezek nem tartoztak a meghirdetett tematikába, inkább az volt a probléma, hogy nem voltak jó írások. Persze – gondolom – más pályázatoknál is történek ilyen malőrök, hiszen sok szerző csak írni akar, de azt szinte minden áron. A novelláját még talán a kutya-magazinba is beküldi, csak valahol nyomtatásban lássa, azzal sem törődik, hogy volt valami kiírás-féle….

Mint minden ilyen alkalomkor, itt is volt pontozás: hárman követtük el, egymástól teljesen függetlenül. Be kell vallanom, én nagyon szőrösszívű voltam, mert az összehasonlításnál kiderült, hogy én adtam mindég a legalacsonyabb pontszámot. Biztosan a kritikusi lelkem buzgott fel állandóan. De azért a végére kialakult egy mezőny, amit elég jól lehetett rangsorolni, már csak kicsit kellett a dolgokat összesimítani, és készen is voltunk. Én egyébként is készen voltam, mert ennyi írást igen kimerítő elolvasni figyelmesen. És ha az olvasás közben még az ember a javításait, javaslatait is beirkálja a szövegbe, igen lassan halad. Meg is fogadtam, soha többet nem teszek ilyet, mert ez senkit nem érdekelt. Csak „egy legény volt talpon a vidéken”, aki vette a fáradságot, és megkért, hogy ugyan mondjam már el az írásáról a véleményemet.

És elgondolkodtam azon, kik is olvassák ezeket az írásokat? Most nem arra gondolok, hogy három elgyötört zsűritag halált megvető bátorsággal olvas, miközben imáik az ég felé szállnak, bár néha felüdülhetnek, ha egy-egy jó anyag kerül a szemük elé. Inkább arra gondolok, hogy az író megírja a novellát, jó esetben elolvassa, még jobb esetben barátaival elolvastatja, a legjobb esetben pedig az ellenségeivel is. De maradjunk annyiban, hogy ő elolvassa. Utána végigolvassa a három zsűritag, és itt vége is. Tehát egy írás négy ember kezén megy keresztül, és az ő véleményük számít. Az íróé mindenképen, hiszen jónak ítélte az írást és elküldte, a zsűri pedig hivatalból olvas. Nem kell őket sajnálni, amikor a mérgezés tünetei kezdenek előjönni, akkor lesznek a legigazibbak a pontszámok. Bár olvasás közben sokszor eltöprengtem, hogy a szerző ugyan elolvasta-e az írást, vagy csak leírta és beküldte, arra gondolva, hogy a zsűrinek ez is jó. Pedig kár a szegény zsűrit szenvedtetni, hiszen egy rossz írással – amit nem is nézünk át rendesen, és elküldünk -, sajnos magunkról állítunk ki bizonyítványt. Mert a hivatalos olvasó egy idő után, ha akarja, ha nem, átmegy mindenevőbe. Mindent elolvas, de azért a pontozást nem felejti. És még az is megeshet, hogy az írások egymás esélyét rontják.

Tudom, a szerzőnek minden gyermeke aranyos, de keresni kellene egy kívülállót, aki nem ájul el a csemete láttán, hanem kritikával illeti. Mert akkor nem a zsűrinek kellene elájulni a csemete láttán, teljesen ellentétes előjellel, és emlegetni „a jóédes” szülőjét.

Tehát meg kell állapítani, ha csak a szerző és a zsűri olvas, az nagyon kevés. Jó volna valamiféle szerkesztői előválogatás, már csak azért is, hogy a zsűri ne őszüljön bele a szörnyűségekbe. Mert a jó írás az olvastatja magát, de a rossztól még az ember életkedve is elmegy. Persze lehet arra hivatkozni, hogy akkor nem kellett volna beülni zsűrizni. Nem azt kérem én, hogy a bíráló bizottság helyett zsűrizzen valaki, csak azt, hogy a témába nem illő írásokat válogassák ki, azok már ne zavarjanak bele az értékelésbe.

Az biztos, hogy még egyszer nem irkálok ajánlatokat a sorok közé, már csak azért sem, mert ezeket senki nem olvassa. Ezeket inkább a szerzővel kellene megbeszélni, de mivel a szerző nincsen kéznél, marad a magányos dörmögés! Ám ha esetleg a szerző elolvasná őket, lehet, hogy a billentyűzetébe dőlne. Ugyanis ezek a kis jegyzetecskék, közvetlen az olvasás alatt születnek, amikor az ember elírásokkal, egyeztetési hibákkal, és rosszul összerakott mondatokkal találkozik. Amikor – mondjuk – oda nem figyelés miatt a férfi főhős szakálla a női főszereplő arcát keretezi. Vagy az egyeztetés hiánya miatt nem tudom, hogy a mondat melyik része kire is vonatkozik. Ilyenkor aztán elszabadulnak a kritikusi indulatok.

Az pedig már tapasztalt tény: igen nehéz úgy véleményt mondani, hogy a szerző ne sértődjön vérig. Mert azt mindenki tudja – persze csak titokban -, hogy ő egy zseni, amiből csak egyet hordott a hátán a föld eddig. Ezzel én is így vagyok, de mélyen szoktam róla hallgatni. És ha valaki belebeszél az alkotásba, hát az egy gyilkos, megöli a szerző lelkéből edzett és vérével táplált gyermekét. Mert azt lehet mondani, hogy Bözsi ez az étel sótlan, és a hagymát nem pirítottad, hanem oda égetted, ez így ehetetlen. És ebből Bözsi tudja, hogy a következő főzésnél mire kell vigyázni. De ha mondjuk Bözsi ír, és ezt egy novellával kapcsolatban próbálom mondani, akkor Bözsi megsértődik. Mert ő úgy érti, hogy lehülyéztem, és azt mondtam, hogy egy béna alak, akit ki kellene tiltani a konyhából, de leginkább az irodalomból. Pedig én csak az égett hagymát, (az idegesítő egyeztetési hiányokat) és az elsózást, (mondjuk a szereplők béna viselkedését) tettem szóvá. És akkor már arra nem is hivatkozom, hogy nehéz a kritikus és a zsűri élete. Arról meg csak álmodozok, hogy mindég ehetőt tálalnának elénk!

Hogy mi minden volt science-fiction ürügyén, az is megér egy misét. Az összes szokvány séma elő lett vezetve. Ezzel nem volt baj, hiszen nem most és itt kell vadonnatos új ötletekkel teleszórni a világot. Maradhatnak a régi ötletek, csak újképpen kellene őket elmesélni. Mert ugyan a történetek száma véges, de a mesélés módja végtelen.

Voltak olyanok is, akik más formákat választottak, például sima kalandtörténetet írtak át science-fictionnak. Vagy szecessziós mázzal öntöttek nyakon egy ezoterikus írást, amit úgy tálaltak, mintha szabad vers lett volna. Csak éppen a történetnek nem volt se füle, se farka. Vagy esetleg heves és lédús pornográf történetet tálaltak, kicsi sf beütéssel, hogy azért látsszon, ők a kiírást is figyelembe vették. Mások „Mézgagézás” rajzfilm forgatókönyvet írtak, csak pont a humor hiányzott belőle. Az nem baj, ha más formákat használunk fel az írás megkönnyítésére. Esetleg egy Hemingway novellát sci-fisítünk meg, abból még egy jól olvasható iparos munka ki kerekedhet, és majd egyszer eljutunk a saját stílusunkhoz is. (Itt is volt olyan írás, aminek a formáját és a jegyeit az író máshonnan vette, de nagyon jó „keringős” írás lett belőle. Hogy ez nem csak gyanú, az is bizonyítja, hogy két írást küldött be, és amiben „magát is meg akarta mutatni”, az már egyáltalán nem lett ilyen olvasható)! Persze nem az erőltetett humort kérem számon, hanem a vidámságot, hiszen az életben is vannak vidám pillanatok, vagy órák. A legjobbak azok a novellák voltak, ahol az író az ismert mai problémákat vetítette ki a jövőbe, vagy nagyította fel. Mert kiderült, ha ismerem a szereplőket és a világot, amit el akarok mondani, abból nem lehet nagy baj.

Viszont a láthatár szélén lebegett egy nagy segítség, úgy az írók, mint az olvasók számára. Ez a támogatás a sok látott és nem látott science-ficton film volt. Nem kellett az írónak leírásokkal bajlódni, mert mindketten tudtuk – mármint ő az író, és én az olvasó -, hogyan is néz ki egy űrhajó, esetleg a nagy Fekete Kozmosz. Nem is vacakolnak újabban az írók leírásokkal, rábízzák magukat az olvasók, meg a filmesek fantáziájára. Ez sokszor jó, hiszen így az olvasó megmenekül egy csomó szájbarágós leírástól. De az meg a hátulütője, hogy semmi egyéni világ nem kerekedik ki. Az olvasó „tipusmanga” hátterekben gondolkodik. De egyszer majd ez is változik. Az nem volna baj, ha valaki úgy írna novellát mintha az egy jól megírt forgatókönyv lenne, sok vágással, ráközelítéssel, és képváltással, még a lassítások is beleférnének. Izgalmas modern próza keletkezne. Persze nem annyira modern ám, mint hinnénk, csak el kell olvasni figyelmesen – mondjuk – Arany János Vörös Rébék című versét vagy pár balladáját, és megfigyelni, milyen modernül használja a képeket. Bármelyik filmes példát vehetne róla. A Vörös Rébék a mellett, hogy egy zseniális vers, még egy jó forgatókönyvnek is elmenne. Tessék elolvasni, és megfigyelni! Én, mint zsűri is szeretnék ilyen jól szerkesztett novellákat olvasni. Persze mindig is álmodozó fajta voltam!

Nem csak az a fontos mi történik, hanem az is miért történik! Ezen a sok írás elolvasása után gondolkodtam el. Ez most talán kicsit furcsán hangzik, de van magyarázat. Az írók állandóan azzal foglalkoznak, hogyan zajlik le a sztori. Mint a közepes krimikben, csak cselekvés van, meg helyzetértékelő párbeszédek. A külsőségeket könnyedén lehet követni. De ha arra is figyelne a szerző, hogy az a valami miért is történik, akkor eljutna oda, ahova a jó krimik: lehetne látni a cselekvés emberi oldalát, lelki mozgatórugóit. És közben még a szerző gondolatait is megismernénk, sőt esetleg a világról alkotott véleményét. Mert a science-fiction nem csak kaland, de gondolatnak is kellene lennie benne. Ezek nem a folyamatosan számon kért új és újabb ötletek, hanem az emberi gondolat, aminek a mélyén esetleg ott vannak az újabb és újabb ötletek. Ám ha az elmélyült gondolati ábrázolás elmarad, az ötletek is, bármennyire ujjak, csak csillogó, felesleges kellékek maradnak. Tehát, fontos a cselekvés, de a gondolatokkal is kellene valamit kezdeni. Persze nem azt kérem számon, hogy a szerző a történetből kilépve magyarázkodjon, mert attól minden olvasónak feláll a szőr a hátán, (és az olvasott novellák között is volt rá elég sok példa), amikor a novellából kiáltvány lett. Támasszuk fel a történetek alján szunnyadó gondolatokat. Persze, tudom, ez nehéz, mert ahhoz ismerni kell az embert, vagyis magunkat!

Aztán van itt még egy dolog, amit az eredményhirdetés és a kiadvány megjelenése után tapasztaltam, és ez átvezet egy másik, igen komoly jelenséghez. A holtig cipelt novella. Ahogy a költő írja: „Vagy futkározva rongyig-cipeled” az írást. A „ha itt nem jelenik meg, majd amott, vagy egy most induló fanzinban, vagy felteszem a netre”. Egy pályázat után, a kimaradt, de még jó írásokkal, különböző helyeken lehet találkozni. Mintha valaki törtarany ékszereit akarná bármi-áron pénzé tenni. Ez igen sokat árt a meghirdetett pályázatnak, a zsűrinek, és sajnos az írónak is. A pályázat komolyságából vesz el, mert egy külső megfigyelő, ha ezt látja, elgondolkodik, milyen lehetett ott a zsűri, meg egyebek, hogy a szegény szerzőnek így kell házalni az írásával? A zsűrire is rossz fényt vet, hiszen a kívülállók nem tudják, mennyi és milyen írás lett beküldve. A beavatatlan csak azt látja, hogy van egy vándorló írás – ami még esetleg jó is -, és azt a szerzője kénytelen „rongyig-cipelni”. Az írónak azért árt, mert olyan dolog veszi el az önbizalmát, aminek nem kellene. És nem az írással foglakozik, hanem a helykereséssel, és saját sebei nyalogatásával. És ez nem jó. Inkább írnia kellene!

Tehát van egy csendes ajánlatom, ami tudom sokaknak nem fog tetszeni, és különböző ellenvéleményeket keresnek majd, hogy bebizonyítsák, mennyire nincsen igazam. Lehet bizonyítani, de én azért leírom, hátha nem is annyira rossz. Bár már hallottam hangokat, és kifogásokat. Tehát mivel az interneten nincsenek terjedelmi korlátok, és egyéb megkötések, a következőt kellene tenni: van egy oldal, ahol a pályázattal foglalkoznak. Itt vannak történelmi visszapillantások, és feltett írások. Ezeket az oldalakat kellene felhasználni. A pályázat teljes anyagát feltenni, pontozással együtt, meg esetleg a zsűri értékelését is mellékelve. Az elejére a díjazottakat, utána pedig a „futottak még”-eket. Tehát mindenkit, aki beküldte írását. Vagy ábécé-rendben, vagy valami egyéb módszerrel. A végén minden írást lehetne komentelni is. Akinek fel kell emelni a fejét, az emelje fel, akinek le kell sunyni, az pedig sunyja le. De mindenki az utolsó darabig jelenjen meg. Mert mindig lehet olyan hangokat hallani, hogy „pont ezeket tudták kiválasztani abból a rengeteg beküldött jóból”? Itt kiderülne, hogyan is néz ki az a rengeteg jó. A szerzők boldogok lennének, hogy valahol, „hivatalból- kinyomtatva” találják, olvassák magukat, és olvassák őket a barátok, ismerősök. A díjazottak megjelenése az már kicsit problémásabb, mert ugye azokat mi is meg akarjuk jelentetni egy újságban. Itt csak azt kellene eldönteni, hol van a nagyobb „példányszám”!

Mindez az anyag a következő eredményhirdetésig olvasható lenne. Aztán amikor megvan az új hirdetés, akkortól már csak a díjazottak maradnának fent. Mert hihetetlenül gyorsan eltűnnek az írások az olvasók szeme elől. És abban sem szabad hinni, hogy ha én kiadom őket pár száz példányban, akkor mindenkihez eljutnak. Persze az is igaz, hogy az internet sem mindenkihez jut el, de a net legalább mindenkié. Ha akarom, ott megkereshetem azt, ami engem érdekel. És a lehetőség linkjét több helyre be lehetne tenni. Mindenkinek jó reklám volna. És évekre visszamenőleg meg lehetne találni a díjazottakat, a többit meg, aki akarja, letöltheti magának. Valami nyomot hagynánk a nagy elektronikus sivatagban.

Hát ez van, és még sokáig ez lesz, bár jönnek az e-könyvek, de mi mindég is lassan szoktunk haladni. Persze az is nagyon érdekes volna, ha ingyért letölthető e-könyvet csinálnánk az anyagból, mintegy reklámozva a magyar science-fictiont. Bár lehet, ez inkább visszaütne, mint előre vinne. Bár azt is szokták mondani, minden jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának. És azt sem szabad elfelejteni, hogy igazán tanulni csak rossz írásokból lehet, mert egy tökéletes művet, azt csak elolvas az olvasó, de nem merül fel benne, hogy ezt ő hogyan tudná sokkal jobban megcsinálni, és nem is idegesíti fel.

Tehát a megjelentetés lehetne úgy is tekinteni, mint az írók támogatását. Mert olvassák magukat, méghozzá valamilyen „hivatalos” formában, és ez nagyon jó érezés. Még utána a család és az ismerősök is elolvassák, és bíztatják az írót, hogy csak így tovább. Esetleg támad valaki, aki azt mondja, hogy csak tovább, de ne így, hanem másképpen, és esetleg ad pár jól használható tanácsot. És akkor lassan kialakul a szerzőben a szakma, mert az sokkal fontosabb, mint a nagy irodalmi zsenialitás. Az majd eljön, vagy az sem baj, ha nem, de legalább a szerző képes lesz olvasható dolgokat írni. És ha lesz egy csomó, jól működő szakmunkásunk, még két vállra is fektethetjük azt az annyira irigyelt angol science-fictiont. Hiszen gondoljunk bele, ha arányosan nézzük, már öt jó íróval és negyven kiváló szakmunkással, mi vagyunk előnyben. (Már ha a nyelvi elterjedést és a felületet vesszük! Mindég mondtam én, hogy a magyar egyszer még világnyelv lesz.)  Aztán már csak bíztatni kell mindenkit, mint ahogyan Rákosi Mátyás tette: „Írók, írjatok remekműveket”

Hát ezt akartam megírni neked. Most pedig arról, hogy olvastam egy jó Boris Vian könyvet, ami még sf-nek is elmenne, és érdekfeszítő is, szabad szájú is, és polgárpukkasztóan pornográf. De ha figyelmesen olvasom, idegesítően sok hiba van benne. Hát úgy látszik senki nem tökéletes… Na de erről majd egy másik levélben.

Inkább itt mondom el, hogy milyen jó vásárlást csináltam a múlt héten, amikor…

(És itt vége a levéltöredéknek…)

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Interjú Hantos Norberttel – a Preyer Hugo-díj győztesével Az Avana Egyesület által rendezett HungaroCon nem csak a profi íróknak tartogat elismerést: a Zsoldos Péter-díj mellett a tehetséges fiatal írók számára Preyer Hugo emlékpályázatot...
2. Preyer Hugóról Az Avana Egyesület a ”Preyer Hugó emlékére” novellapályázatra április 30-ig várja (bármely témában) a sci-fi novellákat. De kicsoda volt Preyer Hugo? “Preyer Hugo Arany Meteor díjas...
3. Avana pályázat – Preyer Hugó 2010 Az AVANA Egyesület pályázatot hirdet új, sci-fi novellák megírására. A pályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete. (A magánkiadás...

A költő már régen halott, de amiket írt, azok a versek már-már látnokká emelik a szerzőt, aki a messzi múltból szól hozzánk. Nyolcvan év távolából is aktuális, sőt egyre aktuálisabb lesz, és most újra szeretnék kiültetni kedvenc Duna partjára.

A másik ilyen kísértő téma az e-könyv olvasó és kiadás. Itt sokféle dolgot lehet hallani. Formátumok, példányszámok, új irányok és lehetőségek röpködnek a levegőben. Van, aki esküszik rá, mások ördögöt és a kultúra halálát kiáltják. Arra gondolok, az igazság valahol középen lehet. Olvasom a kommenteket, és már egészen dörzsölt lettem a formátumok, terjesztés, letöltés, védelem ügyben. Tudom, milyen problémái lehetnek a kiadóknak, és azt is, milyenek a terjesztőknek. És mekkora probléma, hogy az embereket hozzászoktatták az ingyen letöltéshez. Tehát már mindent tudok, és mindenről olvastam, csak arról nem, mi is van a szerzőkkel, előkelőbben: az írókkal. Valahogy velük senki nem foglalkozik. Lehet, én értettem félre valamit, és kiderül, nálam az csak régi beidegződés, hogy egy könyvhöz író is kell. Ebben a szép új világban már az sem fontos. Hiszen róla nem szólnak kommentek, rá nem hivatkozik senki, az ő érdekei nem fontosak. Úgy látszik, hogy csak valami felmerülő akadály, homok vagy kavics, ami esetleg bekerülhet az olajozottan mozgó fogaskerekek közé.

A szerzőt csak akkor említik, ha az ingyenesen letöltött könyvekről van szó. Mert ha mindenki ingyen tölti le a könyveket, akkor az írót megfosztják attól a kis honoráriumától, amit azért talán adni kellene neki. Ám ez szerintem olyan fajta jajongás, mint amikor a megrögzött alkoholista azon jajveszékel, hogy szegény öreg édesanyja nem kapta meg a szociális segélyét. Még fel is lehetne róla tételezni valami gyermeki aggódást, ha nem tudnánk, hogy csak az a baja, kevesebb pénze jut ivásra. Ilyen formában jajonganak a kiadók is, jó valami olyanra hivatkozni, ami megmelengeti az olvasók lelkét, és együttérzést kelt bennük. Hiszen arra mégsem hivatkozhatnak, hogy akkor nekik kevesebb lesz az előre tervezett, megálmodott profitjuk.

Én már tapasztaltam, hogy az együttérzésük csak szólam. Rezzenetlen lélekkel, és pillákkal adnak ki a könyvekből utánnyomást úgy, hogy a szerzőnek még csak nem is szólnak. Ha kiderül, akkor ártatlan arccal tagadnak, és különböző hivatkozásokkal, megpróbálnak a szerzőtől minden pénzt elszedni. Főképpen arra hivatkozva, hogy nekik mekkora a kockázatuk. De hát kérem ez a szakmájuk. Aki nem akar szexelni, ne álljon ki a sarokra! Az ő kockázataikat mégsem az íróval kellene megfizettetni. Nem is tudom őket annyira sajnálni, amikor az ingyen letölthető könyvek miatt hullatják könnyeiket! Krokodilkönnyek azok. És egyébként is, gyorsabban kellett volna felébredni és neki állni az e-könyvek gyártásának, nem pedig a sanyarú világon, és az időkön siránkozni.

Már évek óta tele van a net olyan helyekkel, ahonnan könyvek ezreit lehet leszedni és olvasni. Először képernyőn, majd mostanság már e-olvasókon is. És a kiadók, terjesztők még mindig a Guttenberg-galaxis nevű zsebkendőjükbe hullatják könnyeiket. Pedig a szerzők már évek, ha nem évtizedek óta elektronikusan küldik be a kézirataikat. De még van kiadó, aki képes arra hivatkozni, hogy neki mennyi feladatot okoz a szöveg tördelése. Azt meg nem veszi észre, erre nem illene hivatkozni, mert az csak pár kattintás – főleg a mai tipográfia hanyagságai mellett – meg aztán az e-olvasó úgyis átformál mindent, képileg is, fizikailag is. A kiadónak az lenne a legfontosabb feladata, hogy megszerkessze a kiadványt, de az olvasószerkesztők már évek óta a Vörös Könyvbe bejegyzett kihaló állatfajt képviselik. Aki nem hiszi, nézzen bele pár kiadott könyvbe. Az csak legenda, hogy a számítógép mindent megold.

Persze szerzői oldalról is vannak elvetemültek, aki minden szerkesztés, újraolvasás nélkül felteszik magukat a netre; ott regényeik tömkelege virágzik. Ezzel igen nagy bajt okoznak, nem csak maguknak, de a kiadóknak is. Az olvasó iszonyodva olvas, majd mindent megtagadva menekül. És azt mondja, soha semmit a netről, semmit elektronikusan. És akkor hiába akar a kiadó jó e-könyvet piacra dobni, az olvasó már előítéletes. Akkor meg pláne, ha egy a hálón már „megismert névvel” találkozik ebben a formában.

Tehát nagy a baj, a könyv áru lett, méghozzá a legtucatabb fajtából, mint bármely mosópor. El kell adni, és ez a legfontosabb. Az őstermelőnek meg semmi köze az áruhoz, főleg mikor már a nagy multi, vagy kis kiadó becsomagolta, adjusztálta, színezte. A legfontosabb, hogy a vevő megvegye, és dőljön a lé!

És itt jön a költő. Hátborzongató, hogy ő ezt nyolcvan éve előre látta. Bár volt egy elődje is, aki még régebben mondta ugyanezt! Valami Csokonai Vitéz Mihály nevezetű, aki azt írta, hogy az is bolond, aki poétának áll e hazában. Pedig ő még nem is tudott a piacgazdaságról. De József Attila már tudott, és szólt is, hogy ennek nem lesz jó vége, de mi még mindig nem hiszünk neki. Pedig:

 „S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
( mert esetleg nem jelenhet meg, hiszen vannak mások is, és nem lehet vitatkozni, meg egyébként is, mi nagyon sajnáljuk, megértjük, hogy jól jött volna az a kis pénz, mert sok a befizetetlen csekk)
felesége a padlót mossa
(vagy esetleg valami „jól fizető” közmunkán dolgozik)
s ő másolás után lohol;
(esetleg számítógépes adatrögzítés, vagy egy kis fordítás néger-ként, csak fizessenek)
neve, ha van, csak áruvédjegy,
(mert azért jó az, ha van, ha nem is annyira fontos, mint a kiadójáé, vagy a terjesztőjéé, de jó rá hivatkozni, főleg ha majd sikeres lesz, és ki lehet még pár könyvét adni, és letagadni a honoráriumát)
mint akármely mosóporé,
(még az is megtörténhet, hogy egy hipermarketben egy polcra kerülnek, főleg árleszállítás idején)
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré ?!
(és ez már kimondottan ciki, ki a fene emlékszik már arra, kik is azok a proletárok? Hiszen mindent kidobtunk ami kommunista, vagy annak hittük. Ám aki a pénzéből csak egyik napról a másikra tud élni, az bizony proletár, hogy olyat már meg sem említsek, bérrabszolga! És akkor már nem is annyira ciki!)

Itt tartunk most, minden áru lett, és az számít meg veszik-e, és mennyiért, és mekkora hasznot lehet belőle kifacsarni. Ha van az írónak neve, mert már megszerezte, akkor jó áruvédjegy, ha még nincsen neki, akkor örüljön, hogy lyuk van neki valahol…. és ne akarja szegény kiadót, hülye írásaival a csődbe kergetni. Jól megvan az nélküle is.

Tehát itt tartunk, de azért van mozgás, ha jól figyelünk, a bányászbéka mozog. Ás!

- vásárhelyi -

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...
2. Digitális olvasnivaló Megvan a Kindle, megvolt az első szembesülés azzal, hogy hazai tartalom főleg MEK-ből, Digitális Irodalmi Akadémiáról valamint kalóz forrásból lesz. Végigfutottam azokat a forrásokat, amiket...
3. Nem félünk az e-booktól, e-booktól, e-booktól… Mivel minden kaland egy kis lépéssel kezdődik, ezért úgy döntöttem, hogy beszerzek egy Amazon Kindle-t. Viszonyom a világ technikai fejlődéséhez kettős, igyekszem ráhangolódni, de nem...

Persze mint annyi mindent, ezt a történetet is már sokan és sokszor megírták. Hogy mégis, ezt az új változatot miért érdemes elolvasni? Mert az íróból hiányzik a fantázia. Ez most és itt nagyon furcsán hangzik, de azt jelenti, hogy nagyon reálisan és szárazon végig gondol egy lehetőséget, és végig járja az utat, amit aztán a hősei is megtesznek, ki így, ki úgy, jellemüktől és hozzáállásuktól függően.

A történet a mindenható mesterséges intelligencia ébredésével kezdődik, majd beindulnak a világmegváltó tervek. Lassan, de biztosan kialakul egy földi paradicsom, amit Az vigyáz angyal képében. Az író végigveszi a lehetőségeket, hogy ki és hogyan reagál ezekre a történésekre. Teljes társadalmi és emberi keresztmetszetet ad. Ez néha a cselekmény rovására megy, mert itt-ott több az elmélet, mint a cselekvés, és ilyenkor hősei kissé megtorpannak, elbizonytalanodnak. Néha azt érzem, hogy ő is bizonytalanná válik az idő kezelésében, ám ezek csak pillanatnyi megingások, mert a meseszövés lendületes, a szabotázs akcióktól a büntető táborokig ível. Közben furcsa egyéni karaktereket ismerünk meg, és lassan bele merülünk egy Szép Új Világba, ahol mindenről és mindenkiről gondoskodnak. A mesterséges intelligencia és az ő szelleme lebeg a világ felett, teljes jobbító szándékával. Néha lecsap a csökönyös terroristákra, vagy szentmise alatt vitába keveredik a pappal, mobiltelefonokon keresztül, de hangoztatja, hogy szereti az embert és az emberiséget.

Az M. I.-nek humora van, és vidáman kezeli az emberiséget. Néha ugyan le-lesújt, de büntetései javító szándékúak. Hőseink nem mindig tudják ezt a humort díjazni. Bogdán a „biznyiszelő” ukrán – vagy orosz, vagy csak egyszerűen nemzetközi szélhámos –, sokszor kell, hogy elszenvedje a humorát. Lonya, a társa, sokkal megértőbb, ő belátja, hogy a szeretet és a jobbítás nevében sok mindent el kell viselni. Már csak azért is, hogy egyszer eljöjjön az a beígért Szép Új Világ. Mert eljön az biztos, az előszele már itt dübörög hőseink körül.

Az M.I furcsa humora (pl. Gábriel angyal képében jelenik meg a muzulmánoknak, és minden elektronikában jelen van, mindenkit lát és hall, és az emberekre hagyja azt, hogy eldöntsék, akkor ő most Isten vagy csak annak egy megtestesülése) szerintem az író fricskái a valóságnak és az embereknek. A regény legfurcsább figurája egy Madzsár nevű illető, talán maga a Sátán. Tele van praktikus jóindulattal, de azért ő a legveszélyesebb. Ezt tudja is, mert szinte az egész végtelennek tetsző életét átnevelő táborokban tölti, hol a Szaharában, hol a hideg sarkvidéken, és végül egy teljesen hermetikus űrállomáson.

A regény végig egy menekülésnek és egy véget nem érő harcnak a története. Bogdán olyan ember, akit vad szabadságvágy sarkal, és mindent megtesz ennek a kiteljesedéséért. Tudja, az ember legnagyobb kincse a szabadság, vagy talán az egyetlen kincse. És körömszakadtáig harcol, hogy ez az utolsó és talán egyetlen lehetőség megmaradjon. Az emberiségért, de lehet az emberiség ellen. Ő az, aki ha a Szaharában egy betonút vezetne és annak a közepén egy sorompó lenne, nem kerülné ki, inkább felrobbantaná, hogy tovább tudjon haladni. Gábriel, az arkangyal megbocsátó vele szemben is, talán túlont túl is az.

A befejezés elkeserített, de belátom, az írónak igaza van, mi emberek már csak ilyenek vagyunk. A Sátán ott munkál minden cselekedetünkben. Én azonban megint csak látom a lehetőségeket is. Több van ebben a történetben, semmint hogy így fejeződjön be! Tessék tovább gondolni, mert nekem, az olvasónak, van igényem a mese folytatására!

Antal József iDeal című regénye megvásárolható az SFportal E-Book oldalán!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Antal József: iDeal – részlet A nem túlságosan távoli jövőben járunk. A végtelen kaukázusi háború két veteránja, Lonya és Bogdán együtt néznek szembe azzal, hogy a hatalomvágy és ostobaság végül...
2. Megjelent! ANTAL JÓZSEF: iDeal [SFportal E-Book] A Zsoldos Péter-díjjal kitüntetett szerző vadonatúj, exkluzív kötettel jelentkezik az SFportal E-Book rendszerében – egy klasszikus sci-fi regénnyel, mely kizárólagosan itt kapható. © SFportal for...
3. Reality horror – Antal József: Kód, Vektor Jó volna megérni, amikor az író egy magyar Vészhelyzet forgató-könyvét írja, a királyi tv számára! Mert meg tudná csinálni, épp olyan jól, mint mestere, Michael...

Az első kisregény olvasása közben kiderül, hogy a science az biztos lábakon áll, a fiction pedig nem is annyira fikció. Engem leginkább Crichton mester Androméda-törzsére emlékeztet. Ugyanolyan precíz, és olvasmányos. Még egy jól megírt szerelmi szál is van benne, méghozzá modern romantikával, erotikával. Ügynökök és terroristák hemzsegnek, sokáig még az sem biztos, ki kivel van, és ki ellen.

Az embert a frász kerülgeti olvasás közben a lehetséges lehetőségektől. Kedvencem az állandóan ködös konténer város, ahol vámpír mászkál. És a főhőst is a frász kerülgeti – meg engem, az olvasót is –, mert egy rendes biológus akkor sem hisz a vámpírokban, ha minden objektív jel arra mutat, hogy vannak. Aztán találkoznak… Ám előtte még vannak kegyetlen terroristák, meg szuperkémkedés meg hírszerzés, és nagyon belevaló biológus csaj – a kettesszámú főhős –, aki szó szerint darabokra veri a fő terroristát. Hiába, kérem, a mi mostani világunkban még a gyengébb nemhez tartozó biológusok is, nagyon tökös csajok!

És alighogy kimászunk az egyik nagyon meleg helyzetből, már ott is a másik. A második kisregényben már egy ország a tét. A biológusaink belevetik magukat a történetbe, és akkor minden bonyolultabb lesz. Az író számára ismert helyszíneken és ismerős személyek között kalauzol bennünket. A szereplők mintha személyes ismerősei lennének, vagy valakikre nagyon, de nagyon hasonlítanak – bár a könyv elején ott a figyelmeztetés: hogy „minden hasonlóság….”, de akkor is nagyon élnek, és a helyszínek is igen jól elképzelhetők.

Sodró a történet, annak ellenére, hogy a biológiai, bakteriológiai, és virológiai problémákat az író a rá jellemző akkurátus precízséggel tárgyalja. Sajnos az én ez irányú képzettségem nagyon hiányos, de ez nem von le semmit a történet élvezhetőségéből. Esetleg csak szidhatom magam, hogy ha én is kapiskálnám kicsit a tudománynak ezt a részét, még jobban élvezném a dolgokat. Bár a könyv végén van egy nagyon precíz eligazítás, hogy mi micsoda, de isten látja vacak lelkemet, ebbe futólag kukkantottam csak bele, mert talán még jobban összekevert volna. Ám anélkül is magával ragadott a történet, a tudományt meg úgy vettem, mint az átlag sf-ben: azok a szavak számomra halandzsák, techno-bablák. Persze tudom, az író annál sokkal pedánsabb, hogy ezt megengedné magának. Itt minden és mindenki valóságosan gondolkodik és cselekszik, egyetlen vezérelve a tudomány. És már most – félvén a veréstől –, megkövetem az írót a „techno-babláért”!

Ami nagyon ritkán szokott előfordulni, és nagyon kevés írásban található, azok a különböző nyelvi szintek. Sajnos az általánosan megszokott, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, királytól a koldusig. Itt nem. Most nem a szakzsargonra gondolok, hanem ahogyan a hajléktalanok nudlizzák a szavakat, vagy a főhős átmegy tájnyelvbe. Élvezhető és élvezetes, nagyon üdítő. Nem az a hétköznapi, ha külföldi vagy akkor „megyek portugál”. Sokkal jellemzőbb és kifinomultabb. És az elvetemült terroristának is előkelő oxfordi a kiejtése, hiszen ott tanult. Persze azért a szándékai nagyon sötétek.

Fantasztikusan finom humora van Antal Józsefnek, nem erőlteti, jön az a helyzetekből. Mi magyarok is megkapjuk a magunkét, nem durván, de érthetően.

A végéig minden nagyon következetes és logikus, ám a nagy csavar úgy látszik, mintha logikátlan lenne, de nem az. Szó szerint fantasztikusan elemeli a cselekményt egy új dimenzióba, egy másik esetleges jobb, talán véresebb valóságba. És talán még a jók is elnyerik jutalmukat, ha a különböző bacik és elvetemült vírusok úgy akarják.

Itt a végén meg kell vallanom, kissé félve kezdtem az olvasásba, és ez nem a szokatlan formának (a két kisregény csak E-könyvben látott napvilágot) szólt, hanem annak is, hogy az írótól eddig hideg és kiszámított, kiszámítható történeteket olvastam. Meg kell vallanom, van olyan is, amit félbe hagytam. Ezt azonban nem tudtam letenni, és ez nem az E-könyvolvasó jósága miatt van. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Amikor túljutott az utolsó betűn is, elgondolkodhat, mennyire szörnyű és horrorisztikus az a világ, amiben élünk, és sajna már nem a józan emberi ész kormányoz. Csak az egymásért való elszánás és kitartás, a másikhoz való ragaszkodás a megtartó erő. Legalábbis Antal József ezt sugallja. Mert ha ez nincs, akkor a világ „reality horror”!

Letölthető részlet és megvásárlás az SFportal E-Bookon!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Antal József – Kód, Vektor részletek Letölthető a Zsoldos Péter-díjas Antal József két új kisregényéből egy-egy részlet az SFportal E-Book oldalán. © SFportal for SFportal Sci-Fi Magazin, 2011. | Nincs hozzászólás...
2. Megjelent! Antal József: Kód, Vektor [SFportal E-Book] Két új kisregénnyel jelentkezett Antal József, a Zsoldos Péter-díjjal kitüntetett szerző – melyek elsőként elektronikus formában, az SFportal E-Book exkluzív kiadásában látnak napvilágot. © SFportal...
3. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...

Amikor az Agave kiadó által megjelentetett „Csúszkáló valóságok” című írásgyűjtemény a kezembe került, és eljutottam odáig, hogy Dick mit válaszolt az akkori kérdésekre, elgondolkodtam. Én, most, nagyjából 40 év távolából mit tudnék felelni ezekre a kérdésekre. Hozott-e az idő új válaszokat? Működnek-e még a régi kérdések?

Most megpróbálok én is válaszolni. Mások biztosan másképpen látják, nekik más válaszaik lennének. Az alábbiakat lehet úgy is nézni, mint egyéni kísérletet.

Hát akkor lássunk hozzá!

„Mindent szabad nékem, de nem minden van az olvasó hasznára”!…
Pál apostol után, nagyon szabadon.

1. Milyen okkal vagy okokkal tudná magyarázni, hogy a többi irodalmi műfajjal szemben a science-fictiont részesítette előnyben?

Hogy „stílusosan” kezdjem, már kora gyermekségem  óta szerettem a meséket, és még most is szeretem őket. Számomra az sf kezdetben, „csak” érdekes mese volt, ám később rájöttem, hogy még mennyi mindenre alkalmazható. (Sokan erre még most sem jöttek rá, azért olvassák a rengeteg lövöldözős kalandtörténetet.) Tehát volt a mese, ami korszerűnek látszott. Távoli világokba vitt el, és idegen, ismeretlen emberekkel, lényekkel találkoztam. Ez megnyugtatott, felkeltette a kíváncsiságom és a fantáziámat. Tehát mesélni kezdtem, először csak a magam szórakoztatására – mint egy félős kisgyerek-, majd másoknak is. Amikor láttam, hogy tetszik, számomra sikerélmény volt. Mivel ezzel tudtam hatni másokra, maradt a mese. Aztán lassan rájöttem, hogy ez különböző módokon és eszközökkel sok mindenre használható. Egyes írók olyat is elmondtak általa – és mondanak azóta is-, amit egyébként a társadalom vagy nem fogadott volna be, vagy erősen szankcionálta volna az írót. Az sf-ben szinte minden elfogadható, bár ezt sokan félreértik Dick óta, és azt hiszik, hogy a „zsáner”-ben mindent lehet és mindent szabad, csak az újdonság meg a poénok a fontosak (ez valami ősi métely, mintha egy krimi csak kor lenne jó, ha megadott számú a hulla és legalább öt liter vér elfolyik). Nem nagyon látok egyéb irodalmi formát, amiben ez megtehető, aminek ilyen paraméterei volnának. Az irodalom nem poén, és nem csak új ötletek halmaza. Egy sf-író ismerősöm elmesélte, hogy amikor olyan országban írta regényeit, ahol minden magyar dologtól idegenkedtek, akkor azzal szórakozott, hogy a hősének olyan nevet adott, mint pl. John Gold. Senki nem vette észre, ő meg jókat kuncogott. És az olvasói vele kuncogtak. Ezt csak a sf-formában tudta megtenni, máshol már nagyon kilógott volna a lóláb.

2. Ön szerint mivel igazolható a sci-fi létjogosultsága, mi a legfőbb értéke?

Szerintem egyetlen irodalmi műfaj létjogosultságát sem kell igazolni, vagy magyarázni; alkotni kell rajta. Hiszen senki nem gondolkodott még el azon, hogy mivel kell hitelesíteni a krimik, vagy a szerelmes versek létjogosultságát. Igazolás az, hogy a kiadók kiadják, de legfőképpen, hogy az olvasók szeretik, olvassák. Semmit sem ér a legjobban igazolt vagy támogatott műfaj, ha senki nem olvassa! Legfeljebb két méter szép könyv van belőle a könyvespolcon. Ez nem bizonyítás, csak dekoráció. A néha szörnyű borítók és reklámok meg száradjanak a kiadók lelkén.

Visszatérve, hogy mi az értéke? Lehet mesélni az olvasónak, és ezt ő szívesen és figyelemmel hallgatja. Néha még magára is ismer, ám ha ez nem is történik meg, marad számára a „jó mese”. És az már igazolás.

3. Hogyan ítéli meg a sci-fi és a „fősodorbeli” irodalom viszonyát?

Mindég voltak elit, és kevésbé előkelő műfajok. Ez attól függött, hogy milyen neves személyiségek alkottak rajta és nem mellékesen, mi volt a kor divatja. Ami irodalmi divat, az van a fősodorban, a többi nem annyira számit. Persze ez nem azt jelenti, hogy a fősodort tömegek olvassák, a többit meg csak elvétve egy-két ember. Ha valaki ezt nem hiszi, csak nézze meg az eladási statisztikákat, abból kiderül, sokszor a hivatalos fősodor ugyan csak a partszélt mossa. Mindég az számit, hányan olvassák! Hiába van a pulton a legszebb disznósajt, ha aztán ott penészedik meg. Az a fontos, hogy „vegyétek és egyétek”, a többi lehet reklám is.

A fősodor esetleg annyit számít, és arra használható, hogy onnan formákat és megoldásokat lehet elorozni. Mert csak minőségi helyekről érdemes lopni. Meg a tájékozódás miatt is: onnan is lehet színvonalas alkotást válogatni, és így legalább nem gyöpösödünk bele saját műfajunkba! Arra is gondolni kell, hogy nem alkothatunk mindég elmúlt korok stílusában, újítani kell, és a fősodor felhasználásával lehet is. Ki kell választani egy nekünk is testhezálló új formát és használni. Mint mikor megújítjuk a ruhatárunkat, hiszen az soha nem árt, ha tartalmas mondanivalókra, színes, divatos cuccot adunk.

4. Mit gondol a rajongói összejöveteleken, konferenciákon való részvétel, a kapcsolattartás a magazinokkal segíti vagy akadályozza a leendő írókat?

Az írás kimondottan szerzetesi műfaj, még a laptopok idején is. Soha nem ülünk be a tömeg közepére, ha megjön az „ihlet”, hanem elvonulunk. Csak intim körülmények között lehet szeretkezni a Múzsával! És nem volna kellemes, ha ebbe az együttlétbe valaki, valakik belebeszélnének. Úgy is csak olyanokat tudnának mondani, kérdezni, ami zavarna, ám az ügyet semmiképpen nem vinné előre. Persze a közönséggel is kapcsolatot kell, sőt érdemes tartani, de ez független az írástól. Mert azért egy író-olvasó találkozó csak igen ritkán lódítja meg az alkotói fantáziát, inkább arra jó, hogy eladhatók legyünk később is a piacon. A magazinokkal, kimondottan a szerkesztőkkel kell – ha lehet –, összeköttetést tartani. Mert fontos az, hogy valaki kívülről és kritikával lássa dolgainkat. Esetleg helyre tegyen bennünket, ha nagyon elszállnánk a „magunk tökéletességétől”, vagy belefulladnánk alkotásunkba. De az íráshoz lendületet egyik oldalról se várjunk, a szerkesztők és az olvasók nem erre vannak.

És még van egy modern veszély is, amiről még Dick nem tudhatott – bármennyire is sf-szerző volt-, az e-könyv! Nem a technika rejti a veszélyt, hanem a lehetőség! Ugyanis bárki felteheti az írását a netre, és mivel mindenki ingyen-irodalomra vadászik, előbb vagy utóbb valaki letölti. És esetleg megfogadja, hogy soha többet.

A kezdő szerző a könyvet azonnal a megírása után szeretné publikálni, hiszen úgy érzi, hogy minden jó, talán jobb nem is lehetne. És ez se olvasó, se szerkesztő, se kritikus-barát. Sajnos a gyors siker magában hordja a bukást is, mivel ha egyszer az olvasó beleharap egy fanyar gyümölcsbe, ami nem ízlik, utána (elég ha csak a formája olyan) már elkerüli. Tehát, ha lehet, hagyjuk élni a szerkesztőket, lektorokat, mert bármennyire szőrösszívűnek látszanak is, nem ellenünk vannak, hanem velünk, értünk. És ha már ők áldásukat adták egy szövegre, akkor hintsük meg a világot „alkotásunk örömével”. Mert ha nem így teszünk, parazsat gyűjtünk saját fejünkre. A technika lehet áldás vagy átok. Mi tesszük azzá.

5. Milyen forrásokat javasolna a kezdő íróknak, amikből esetleg az Ön tapasztalata szerint ötleteket lehet meríteni sci-fi történetekhez?

Igazából nem ötleteket kellene keresni-kiizzadni, hanem, gondolatokat, és azt, hogy nekünk mi a véleményünk a világ dolgairól! Az ötlet hamar poénba torkollik, meg egyéb szörnyűségekbe! Ha mindenáron azon erőlködünk, hogy valami „sohanemvoltat” izzadjunk ki, abból csak az izzadság szaga marad meg az olvasó orrában. De ha a gondolatainkat, véleményünket mondjuk el, akkor esetleg az olvasót arra ösztönözzük, hogy tovább gondolja a mi gondolatinkat. Sajna ha nincsenek gondolatok, akkor nincs mit tovább görgetni…

Ha nagyon oda vagyunk az ötletekért – mert ez még mindég „átlengi a szakmát”-, akkor nyugodtan jegyzeteljük ki a klasszikusokat ebből a szempontból. Sajnos utána még is gondolkodni kell, mert itt jön az a pillanat, hogy mi ezeket a „régi ötleteket”, hogyan tudjuk újra alkalmazni. Vagy egy nagyon rossz írást olvasva – amikor már rendesen felidegesítettük magunkat-, próbáljuk végig gondolni, mi ezt, hogyan csináltuk volna!

Meg néha érdemes magunkba nézni, szabadjára hagyni az agyunkat, sok „borzalom” lakik ott, csak válogatni kell.

6. Ön szerint egy kezdő sci-fi író novellák vagy inkább regények írására koncentráljon?

Irodalmi közhely – csak kevesen ismerik -, hogy regényt könnyebb írni, mint novellát. Az a „baj”, hogy a novellánál feszesebben kell szerkeszteni, és hamarabb kibukik, ha a szerző valamivel nincsen tisztában. A regényben mindezt könnyebben el lehet rejteni. Egy nagyobb regényben négy-öt elkent oldal nem is nagyon látszik, de egy novellának esetleg már jóval előbb vége lesz. De a probléma adott, hogy nem szabad nagyon elnyújtani a történetet, még akkor sem, ha volna rá helyünk. És a regényt is meg kell szerkeszteni. Nem véletlen találták ki a régiek a dramaturgiát.

Szeressünk írni, talán még jobban átírni. Eleinte unalmas, de hamar rájövünk az ízére, és az írásnak csak előnyére válik.

7. Milyen tanácsokat tudna adni egy kezdő írónak a „valóságos” karakterek megteremtésével és a hiteles párbeszédek írásával kapcsolatban?

Olvasson sok jó novellát, és klasszikus regényeket, lehetőleg ne sf-et! Ott meglátja, hogyan kell ezt csinálni. Nagyon jó módszer, ha „világmegváltó ötletét” nem kezdi azonnal betűkbe önteni, hanem hagyja, hogy hősei feléledjenek. A végén eljut oda, hogy csak jegyzetelni kell, mit tesznek a „karakterek”. Meg persze egy kis élettapasztalat sem árt. Soha nem szabad azt hinni, hogy a karaktert „én teremtettem, és azt teszek vele, amit akarok”. Nagyon megbosszulja magát az ügy. Az olvasó meg azt érzi, hogy nem az történt, aminek történnie kellett volna, hanem a szerző megerőszakolta a szereplőit!

Hiteles párbeszédek írására van egy nagyon egyszerű módszer. A mai technika mellett egy telefonnal is lehet igen hosszú beszélgetéseket felvenni. Használja a szerző a felvételt, mint egy diktafont. Jegyzetelje le, amit ott hallott, majd egészítse ki saját gondolataival, kommentárjaival. Igen jó gyakorlat. Olvasson színdarabokat, hiszen azok csak párbeszédekből állnak. Ha nincs hozzá kedve, hallgasson rádiójátékokat, legalább kilencven százalékban párbeszédből állnak. Csak figyelni kell, és a hallottakat felhasználni. Ha jó párbeszédeket tud írni, már megvan a regénynek vagy novellának nyolcvanöt százaléka. Sokat kell próbálkozni, házi használatra, és nem hinni, hogy mindent azonnal ki is kell adni. Nem kiadni kell, hanem kijavítani. Az soha nem árt! És soha nem hinni, hogy ez már magas művészet, bármennyire is jól sikerült, ez csak szakma. De a befogadó legalább nem pusztul bele a falatok lenyelésébe.

8. Mit gondol, egy hatásos regénynek feltétele az üzenet vagy a morális tanítás?

Lehet üzenni, meg tanítani, de óvatosan kell használni a lehetőséget, mert az az átkozott lóláb igen hamar kilátszik. És ha látszik, azonnal ördögpata lesz belőle, és az írásnak annyi. Meséljük el történeteinket, gondolatainkat, és majd az olvasó eldönti, hogy van vagy nincs benne tanulság. Egyszer valaki felmérést végzett olyan olvasókkal, aki idősebb korban olvastak el ifjúsági regényeket. Megkérdezte tőlük, hogy számukra milyen tanulságot hordozott a könyv. Az egyik olvasó véleményére azóta is emlékszem. A Légy jó mindhalálig olvastán a számára leszűrt tanúság a következő volt: „nem szabad fiatalokra fontos dolgokat bízni, mert igen megbízhatatlanok, hiszen Misi is elvesztette a rábízott reskontót”. Hát valahogy így működik az „üzenet vagy a tanítás”. Bár gondolom az írónak egyik sem volt szándéka, főleg nem direktben.

9. Ön szerint az egyes szövegek vizsgálatából milyen mértékben vezethető le a szerző álláspontja a politikát, a vallást vagy a morális kérdéseket illetően?

Ha olvasás közben ilyen dolgok jutnak eszembe, akkor az már régen rossz. Hiszen nekem a történettel kellene foglalkoznom, abban elmerülnöm, amiről az író mesél. Ha nem ez történik, akkor engem megcsaltak. Esetleges szép csomagolásban valami förtelmet akarnak lenyomni a torkomon. Ilyenkor azonnal védekezek, és a sarokba vágom a könyvet. Ha mi akarunk lenyomni véleményeket, politikai állásfoglalásokat az olvasó torkán, a mi munkánk is a sarokba lesz vágva. Gondolom, nem ezt akarjuk… A hősöknek egyébként sem prédikálni, kiáltványokat megfogalmazni kell, hanem cselekedni, gondolkodni, a többit meg az olvasóra hagyni. Ha jók voltunk, majd ő elgondolkodik azon, amit mi elé tártunk.

10. Azokban az években, amikor még tanulta a szakmát, mely írók voltak a legnagyobb hatással Önre? Továbbá milyen más tényezők, mint a családi háttér, oktatás stb. befolyásolták az írásban?

Az írásban az írót az élete befolyásolja, az van rá hatással. Mert abból meríti a gondolatokat, ott találja a problémákat, amiket majd alkalomadtán „dalba foglal”. Persze hatnak rá az olvasott könyvek is, vagy úgy, hogy felsóhajt, ez mennyire jó, esetleg felszisszen, hogy ezt talán nem kellett volna. A hatás soha nem csak pozitív. Van amikor egy olvasott ötlet indítja be az agyát, máskor esetleg egy film, vagy csak egy kép belőle. Vannak írók, akiket olvasva úgy érzem, hatással vannak rám, főleg abban, hogy igyekezzek olyan jó lenni, mint ők. Szathmári, Zsoldos, Karinthy, Lem, Asimov, Bradbury, és hosszan lehetne a sort folytatni. Ugyan itt csak az sf szerzőket soroltam fel, de nagyon sokan vannak, akik az úgynevezett „szépirodalomban” alkotnak, és igen nagy a hatásuk, mondjuk Csáth Géza vagy Szerb Antal. De ezeket a benyomásokat az ember átszűri magán és a következő, vagy egy későbbi alkotásában úgy jelennek meg, hogy azokra még a szülőanyjuk sem ismerne rá, hogy honnan is származnak. Hiszen véleményünket, gondolatainkat – még a hétköznapi életben is-, másoktól örököljük, vagy kapjuk, és szinte általános, hogy mikor „saját véleményünket” hangoztatjuk, soha nincs „forrásmegjelölés”!

11. Ön szerint mi a kortárs sci-fi legnagyobb gyengesége?

Hogy hajszolja az ötletet, és ami nem „korszerű ötlet”, ott elhúzza a száját, és fanyalog. Persze, hogy mi a korszerű ötlet, az mindég más. Hallottam én már olyan fanyalgást is, hogy „ugyan már, kérem, Zsoldos Péter-ről csak mi magyarok hisszük, hogy olyan nagy szám, pedig nincsen egy rendes ötlete sem”. Mondjuk tényleg nincs neki, de azért maradandó könyveket írt, csak el kellene olvasni, nem látatlanban szájat biggyeszteni. Aztán jön egy „oldalsó sodorbeli” angol, és ha még valami díjat is kapott, akkor úgy hanyatt esünk, hogy fel sem lehet bennünket vakarni az anyaföldről. Mert csak az az igazi, ami angol, a többi a nyomába sem léphet. De majd egyszer ezt is kinőjük, esetleg felfedezünk egy zulu törzsbeli sf-mágust, aki bele lát a jövőbe és le lehet előtte borulni. Persze ott a bökkenő, hogy az ő nagyszerű képeit is majd angolul olvassuk. Mert, ami egy angol nyomdagépen próbanyomat, az Magyarországon már kirobbanó könyvsikernek számít.

A másik probléma, hogy nagyon hiányoznak a gondolatok. Ötletek azok vannak, és lehet rajtuk csámcsogni, de én már jó gondolatokon szeretnék egy hatalmasat kérődzni. És mivel néha van módomban amatőr írásokat is olvasni – persze, hogy a profit ki tanította és mitől lett profi, az amatőr meg miért maradt amatőr, ezt senki nem tudja -, elmondhatom, hogy ezek az írások tele vannak olyan senkitől nem kért, nem várt elvárások kielégítésével, hogy az ember haja égnek áll. Mert mi aztán angolabbak akarunk lenni a legangolabb sf-nél is, és ezért ha kell, szét-űrharcoljuk az egész világmindenséget, sőt, ha ezzel végeztünk, folytatjuk a következővel. Hiszen mindenki tudja: a mindenség végtelen és „ez a mi dolgunk, és nem is kevés//this is what we do, and no more”!  (Már csak a stíl miatt is)!! Hisszük mi, amatőrök.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Philip K. Dick: Válaszok egy SF-íróknak szóló kérdőívre 42 évvel ezelőtt egy írói szimpóziumon feltettek tizenegy kérdést hivatásos amerikai SF-íróknak és szerkesztőknek. A kérdéseket és Philip K. Dick válaszait megtaláljuk az Agave kiadó...
2. Antal József: Válaszok egy SF-íróknak szóló kérdőívre A következő interjúalanyunk Antal József biokémikus, karikaturista, író-szerkesztő, a Diagnózis és a Justitia című könyvek Zsoldos Péter-díjas szerzője, az Új Galaxis hajdani és a Terra...
3. F. Tóth Benedek: Válaszok egy SF-íróknak szóló kérdőívre Végül, de nem utolsó sorban F. Tóth Benedek író, újságíró, szerkesztő, a Mellékhatás című SF novelláskötet szerzője is megválaszolta az SFportal.hu számára azokat a kérdéseket,...

Vásárhelyi Lajos

Regényírók és kritikusok – reszkessetek! Ha valaki magára ismer, az nyilván nem a véletlen műve. A hat kritikából az első hármat itt olvashatjátok, alább következzék az utolsó három.

Mottó:
Itt a nyilam, mibe lőjem?
Egy írócska áll előttem!
Bele lövöm hátsójába,
Csak úgy hőbörög kínjába.

(Szabadkezű Petőfi idézet).

A szabadság szárnyalása

Nagyon Nagy Amália: A kozmosz korbácsa
Budapest 2010

Az író kezdő ugyan, de már bontogatja benne szárnyait a szabadság! Pusztán szerénységből kezd minden mondatot kisbetűvel. Nem akarja az olvasót befolyásolni vagy esetleg ez lehet egyfajta modern irányzat is.

Ugyan ilyen szabadon kezeli a páros testrészeket is. Nem akarja megfosztani az olvasóját attól, hogy tudatában legyen annak, mennyire gazdag a mi anyanyelvünk. Mindenki annyi testrészt választ magának amennyit csak akar! Vannak itt kezek, lábak, fülek, farkak (bocsánat ez nem ér, mert abból, minden marhának és egyéb állatnak is csak egy van). Legjobban attól fél, hogy egyszer majd egy fantasyt kell írnia a hárommellű nőről, és még nem tudja, hogyan fogja megoldani nyelvtanilag.

A mondatbeli egyeztetésekben is szabad kezet ad magának, oda teszi az olvasó az alanyt, meg az állítmányt, és egyéb alkatrészeket, ahova úri kedve tartja! Tehát akár új regényt is létre hozhatunk egy nem eléggé figyelmes olvasással, vagy írással.

Mark Twain mondjta: „Az írót a hétköznapi halandótól az különbözeti meg, hogy mindenki megtalál egy jelzőt, de az író azt az egyetlent találja meg.” Az írónk még kezdő, de mert csokrosan használja a jelzőket még ne haragudjunk rá, majd az olvasó kiválasztja azt az egyetlent.

Nem szabad ledorongolni a szerzőt, mert még sokat fejlődhet, esetleg megtanulja az alapokat és rájön, hogy a beszélt anyanyelvét hogyan tudja áttenni a „bötűk közé.” Van még feladata, lehetősége, és felcsillannak előtte a távlatok, meg az olvasó előtt is a remény. Fény van az alagút végén, (csak miért fütyöl?)! És mindenki nyugodjon meg, a macska újra fel lesz mászatva a fára!

Tehát mint látszik, nagy a szabadság, de a bizalom is az olvasóban, aki majd megoldja, amit az író nem tudott tisztázni. Még szerencse, hogy valami történetecske azért csörgedezik a lapokon, mert ha ez sem volna, a könyvet nyugodtan használhatnánk határidő-naplónak, vagy jegyzetfüzetnek. Lehet, jobban járnánk!

Genezis narrálva

Zerge Zoltán: Ontologikus kísérlet
Budapest 2010

Egyszerű szkriptben kifejezve, ez a könyv egy anális narrációt sem érdemel meg, mert csak annyi, mintha a moly (Yponomeuta vagy Hyponomeuta) narrálna egyet! Azt is nagyon pianóban.

Hosszú interpretációba is foghatnánk, de inplicitive meg explicitíve sem éri meg. A szerző ontológiai fejtegetései a debilitás határán alig emelkednek felül. Ezzel nem azt narráljuk, hogy a szerző hülye, csak azt akarjuk manifesztálni, hogy nem messze áll tőle!

A szerző fokozatosan figyel ugyan a technológia szisztematikus és logikus rendszerére, azok tudományos alternatívájának kivitelezhető struktúrájára, de ez nem több mintha egy szakácskönyvet hozna létre. Ez egy céltalan irodalmi koreográfia, ami nem vezet máshova, csak a nihil felé. A narráció ugyan konstruktívnak látszik, de ontologikusan logikátlan, csak a pillanatot célozza meg. Ez pedig itt nem elég. Ha intenzívebb volna a narráció, talán célt lehetne érni, vagy legalábbis valami halvány eredmény-félét manifesztálni.

A tudományos-fantasztikus köntös sajnos még inkább kiemeli a narráció szegényességét, mondhatni, hamar kiderül, hogy a király meztelen. A világ leginkább steampunkhoz áll közel, és megfigyelhető, hogy az identitás, a szöveg kezelése, a posztmodern fabuláció, a karakterek és korok paradox keveredése leginkább egy nihilbe hajló nosztalgiát táplál.

Mondhatnánk azt is, hogy ez az írás nem ér egy petákot sem, de ez nem elég tudományos, és még megértené valaki, esetleg a szerző. És mi nem akarunk sértődést!

Csicsogó kozmosz

Kiss Miranda: Ejakulátor
Budapest. 2010

Tudom én, hogy a tudományos fantasztikus irodalom attól az, ami: a szerzők szabadon engedik a fantáziájukat. A tudományos képzettségükre úgysem kíváncsi senki. De azért ami sok, az sok! Már az is egy őrület, ahogy az űrhajó kinéz. Ha az ember elképzeli, amit az író leír, akkor az inkább egy anatómiailag pontosan meghatározható testdarab. A kapitányról már nem is beszélve. Mert ahhoz vagy hülyeség, vagy nagyfokú bátorság kell, hogy valakit Tom Lingam-nak nevezzen az író. De a fedélzeti orvosnő sem különb. Mert neki a Penis Tencia név jut a keresztségben. Azért egy pillanatig sem kell arra gondolni, hogy az írás szatíra, vagy valami vidám történet.

Nem, itt a szerző mindent halálosan komolyan gondol. Még azt is, hogy az űrhajót coitálva irányítják. Persze nem a szerkezettel teszik ezt, hanem egymással. Mármint a kapitány és a legénység egyik tagja. Hogy ki, azt mindig kockadobással választják ki, majd felszerelik az érzékelőket, és lefekszenek a vezérlő ágyra. Mit nekik a hagyományos vezérlőpult! És ez az irányítás akkor is működik, ha a kapitány társa véletlenül férfi.

Persze az író soha nem fukarkodik a részletek leírásában. Azt még talán meg lehetne bocsátani, hogy az irányítófülke legjobban egy folyadékkal telt anyaméhre emlékeztet, hiszen a hajó igen nagy sebességgel közlekedik. Sajnos azonban az ember nyakába szakad a nemiség úton, útfélen.

Még szerencse, hogy amikor találkozunk az idegenekkel, az író visszafogja magát! Vagy csak az ötletei fogytak el?

A könyv egyébként nyelvileg egy csoda! Van itt minden. Aki szereti a nemiséget megnevező fogalmak bő választékát – a simától egészen az arcpirítóig -, hát itt a ragyogó alkalom a szókincs bővítésére. Olvasni is lehet, meg tanulni is. Az író az obszcenitás Arany Jánosa. Nem hiszem, hogy ezen a téren valaki felül tudná múlni. Ha valami igazán fantasztikus, akkor ez a nyelvi teljesítmény az. Az „ÉS”-ben hosszú cikk jelent meg, hogy mennyire megújította a magyar nyelvet ezen a téren, főleg ami az ide vonatkozó szak-és hétköznapi kifejezéseket illeti. Akár csak Kazinczy.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. (F)ÉRC-MŰVEK – Irodalmi foltozgató 1. Vásárhelyi Lajos belenyúlt elméje kredencébe, kiemelt onnan pár kötetet és billentyűzetet ragadott, hogy hozzájáruljon az „Olvass bele” pályázathoz, amit a minap tettünk ki mi is...
2. Kozmikus meskete – Turcsányi Ervin: Az ég bujdosói Hol volt, hol nem volt, egy közel-közeli galaxisban volt egyszer egy ember. Ez az ember egyszer elhatározta, mesét mond a népek szórakoztatására, no meg azért,...
3. Vásárhelyi Lajos kommentje: Mitől jó egy SF regény? A minap Kánai András a blogjában megszületett egy bejegyzés „Mitől jó egy SF regény?” címmel. A szerző várta a kommenteket. Vásárhelyi Lajos egy hosszabb lélegzetvételű...

Vásárhelyi Lajos

Regényírók és kritikusok – reszkessetek! Ha valaki magára ismer, az nyilván nem a véletlen műve. A hat kritikából most az első hármat olvashatjátok.

Mottó:
Itt a nyilam, mibe lőjem?
Egy írócska áll előttem!
Bele lövöm hátsójába,
Csak úgy hőbörög kínjába.
(Szabadkezű Petőfi idézet).

Rámeredve

Nagy F. Róbert: Szoláris köldök
Budapest 2010

Első olvasásra még azt is hihetné az ember, hogy valami ponyva került a kezébe. Bár így is nagyon szórakoztató. De ha figyelmesen neki veselkedünk, kiderül, hogy nem csak felületesen szórakoztat, hanem filozofikus mondanivalója is akad. Méghozzá vaskosan. Persze lehet-e vidáman filozofálni?

Szokványos űrutazás történet, de közben a kapitány agyában is utazunk, és az a kozmosz legalább olyan izgalmas, mint a külső. Ott is különleges kalandok történnek, nem csak a külső valóságban. Gyakran nehéz eldönteni, melyik az izgalmasabb. Mintha valaki a mi agyunkat is boncolná. És az erotikus részletek egyáltalán nem pornográfak, minden túlhajtott nemiségük ellenére. A képek már az obszcenitás határain túl vannak, de az író végig birtokolja, sőt uralja a nyelvet. Mondhatni azt is, hogy prózaverset írt!

A hősei erős jellemek, de nem szélsőségesek. Teng Leing a kapitány nem az ereje és racionalitása miatt lett vezető, hanem éppen azért, mert kimondottan intuitív alkat és elkalandoznak a gondolatai. Még érdemes megemlíteni ELLea Gen-t, aki nem csak szépségével bűvöli el a társait, hanem borotvaéles logikájával is. Ám ő inkább az érzelmeire támaszkodik. És ezt társai, a legénység, minden nap újra és újra örömmel veszik tudomásul.

Majd eljön a nagy kaland, ami sajnos ezekben a regényekben szokásos. Találkozás az Idegenekkel. Ha a történet ismerős is, a megvalósítás újszerű. A kritikusnak csak annyi a lehetősége, – ha nem akarja elmesélni a regényt – hogy mindenkinek ajánlja olvasásra. Nem szokvány történet, több benne a gondolat, mint a kaland, de egy pillanatig sem unalmas. Csak reménykedhetünk, hogy az író más regényeket is írt, és mi majd azokat is olvashatjuk. A mi épülésünkre és szórakozásunkra.

Smíró sivatag

Kopasz Béla (Joe Szansajn): A Jepetus dűnéi
Budapest 2010

Ahogy nagy névrokonom mondta: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,/ a meg nem gondolt gondolat/”! És ezzel be is fejezhetném, de akkor nem én lennék.

Már kezdtem azt hinni, hogy ezúttal nem bukkan fel egy magából vehemens módon hülyét csináló okos tojás, de szerencsére most sem maradunk műsor nélkül, írtak nekünk egy regényt, vagy valami affélét.

Az író édesanyja, már kora gyermekségében, pénzért tette, és mint mesélik, kifejezetten erős – mondhatni büdös szaga volt. És az íróról is tudni kell, hogy zaklatott és „divatosan bió” nemi életet él. Ugyanis fűvel, fával, és meg nem erősített hírek szerint, még bokorral is. Egyesek a telepes mohákat is emlegetik.

Azért legyünk őszinték: ki várta azt, hogy a szerző majd pont ennél a könyvnél tanul meg írni? Én nem, és gondolom még sok más ezrek sem! Remélem, nem fordítják le más nyelvekre, mert az nemzetközi beégés lenne.

No megvan, akkor ez volna az a regény és az a hülyeség, amitől ma országszerte megremegtek az ablakok, ajtók, meg talán a tetők is. Legalább a szerző az üvegeseknek munkát adott, ha már az olvasókat megkímélte. És tudom ajánlani, hogy valaki baszogassa már a baráti köréből, hogy emberelje meg magát, és ahogy Rákosi elvtárs mondta: „írjon remekműveket.” Bár nem hiszem, hogy tudna, mert itt mindenki születetten béna és dilettáns! Rajtam kívül sehol egy biztos pont!

Engem nem lehet túlszárnyalni, mert, mint másik kedvenc költőm mondja: „nekem a seggemben is fejem van.” (W.S.) És a zsenialitásomnál, már csak a szerénységem nagyobb. De ez közismert!

Ja! Hogy volt valami könyv is? Az engem nem szokott megzavarni. Aki akarja, majd elolvassa, én tartom magam a klasszikus Oscar Wilde idézethez: „Ha egy könyvről kritikát kell írnom, óvakszom elolvasni, nehogy befolyásoljon”!!!

Jó olvasgatást, bár a szerző ezt érdemli legkevésbé.

A frászhozó

Vassházy István: Szárnyaló sikoly
Budapest. 2010

Ha eszembe jutna, hogy valakinek ezt a könyvet ajánljam, hát akkor azt mondanám neki: Ha nem akarsz napokig aludni, és azt szeretnéd, hogy csak világosban tudj a szobában egyedül megmaradni, hát itt a ragyogó alkalom. És sikolts jó nagyokat, ha a szél véletlen meglebbenti a függönyöket… Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor csak ezt a könyvet olvasd, ha teheted többször egymás után, mert akkor bizonyosan az ideggyógyászaton végzed.

Stephen Kingre mondják, hogy az iszonyat mestere, de ő itt labdába sem rúghatna. Itt nem sima borzongatás van, meg a szereplők minden elképzelhető és elképzelhetetlen adatainak és tulajdonságainak a felsorolása. Nem. Itt már az első oldalon elszabadul a vérfagyasztás és az utolsó oldalig meg sem áll. Amikor az utolsó oldal is kipereg a kezünk közül, hát nem sok erőnk marad fellélegezni.

A szerző leírja nekünk mindazt a borzalmat, ami egyetlen más sci-fi könyvben sem olvasható. Nem csak vér, veríték, és testnedvek jönnek elő… de az olvasó minden hajszála égnek áll. Minden oldal után szeretné letenni a könyvet, de legkevésbé ehhez marad ereje. Mint akit hipnotizáltak, csak olvas, és olvas, egyre mélyebben bele keveredve a borzalmakba. Mintha az író tudna valamit, amit az eddigi sci fi regények írói esetleg csak sejtettek, de a megírására soha nem akartak vállalkozni.

Nem a történet fontos, arra még azt is lehetne mondani, hogy szokványos. Hiszen az alap sci-fi történetekhez tartozik, hagyományos fordulatokkal. De az író tud valamit, ami talán a nyelv birtoklásából adódik, meg abból, hogy tudja, mi a költészet. Hiszen egy más, sokkal ismertebb néven csodás verskötetei jelennek meg.

Most már csak az a kérdés, hogy a szép lírai versek után honnan ez a belső és külső rémület és iszonyat? Talán mindazt leírta, ami a verseiben soha nem látott napvilágot? Talán azért a sci-fi lenézett műfaját választotta, mert itt szabadabban cselekedhetett? Számosan választják ezt a „szabadnak” tekintett vadászterületet, és nem is mindenki ilyen sikeresen! Sok a kérdés, de hát a kritikus meg az olvasó csak kérdéseket tehet fel. Válaszok nincsenek, vagy válasznak éppen itt a könyv.

Az biztos, hogy sok utánzója lesz, akik majd elorozzák képeit és fordulatait. Ám nem tudják újra teremteni azt a lelket, ami ezt a könyvet élteti! Az iszonyatnak azt a költői szárnyalását, ami megnyomorítja, de egyben fel is szabadítja a lelket. Egyúttal az olvasó ráébred saját gonoszságára, és arra, hogy meg kellene tőle szabadulni.

Nyelvileg, és lélektanilag egy csodálatos kaland, de azért jól gondolja meg az, aki kézbe veszi. Nem mindenkinek egyformán erős a lelki teherbírása. Aki azonban kibírja, az igen nagy élményben részesül. Legfeljebb utána sokáig nem lesznek nyugodt éjszakái.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. (F)ÉRC-MŰVEK – Irodalmi foltozgató 2. Vásárhelyi Lajos a minap belenyúlt elméje kredencébe, kiemelt onnan pár fiktív kötetet és billentyűzetet ragadott, hogy hozzájáruljon az „Olvass bele” pályázathoz. Nem egyszerű kritikákat írt...
2. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...
3. A lélek éjszakája – könyvkritika: Káli dala Akár egy szerkesztő útinaplója is lehetne: „Hogyan jártam Indiában” címmel. Hiszen úgy indul a történet, hogy egy irodalmi szerkesztő leközöl pár verset és elindul megkeresni...

Most mi is kihirdetjük a díjazottjainkat, akik megkapták a Preyer Hugó díjat, amit már nem először osztanak ki.

1. Bárdos Bence: Rekord
2. Molnár Dénes: Ezüstkéz (Silverhand)
3. Bukros Zsolt: Végtelen körök

Mikor elült az éljenzés meg a dübörgő taps, és már a pezsgős palackok sem durrannak, neki lehet állni a munkának, és tüzetesen megnézni és értékelni a műveket, amire a díjat adták. Összefoglalva: a szerzők arra a hétköznapi valóságra próbáltak választ adni, amiben élnek. Gyakran ez a válasz csak annyi, hogy felnagyítva megmutatják a problémát. Mit tesznek velünk az eltúlzott reklámok és a teljesítményhajsza, az anyagiak hajszolása. Hogy az ember még akár samponon is meg tud élni, ha sarokba szorítják, vagy az életét is oda adja egy munkáért. Kegyetlen és lehangoló világ, pont olyan, mint amiben most élünk. Vagy milyen céljaink lehetnek, ha nem vesznek fel bennünket abba az iskolába, ahova be kellene jutnunk.
Itt meg kell említeni és le kell szögezni, hogy én a kéziratokat olvastam, és a megjelenésig talán lesz változás, (amit nagyon remélek), mivel sokszor igen felháborító, hogy milyen készültségi fokú kéziratokat küldenek be az alkotók! Itt nem a nevek címek a fontosak, hanem a tendencia. hogy mennyire nem becsüljük más emberek munkáját. Mivel ezeket az írásokat el kell olvasni. És az ilyen minőség mellet nem mindég könnyű!

1. Bárdos Bence: Rekord
Jól szerkesztett és kiválóan fokozott történet egy világtól, és mindenkitől elzárt egyedről, akit már csak a reklámok éltetnek. Egyre több és erőszakosabb reklám, és egyre jobban beszűkülő világ, délibábos lehetőségekkel. Lassan megadja magát a „reklám-terror”-nak, majd hasonul, és már azon gondolkodik, hogyan is lehetne ebből az őrületből valami hasznot húzni, hogy ne legyen minden annyira hiába! Esetleg a világ is elpusztult, de a rádió nem mond semmit, vagy amit mond, az használhatatlan, és már a hősünk is azt érzi, meghalt, tehát totális a pusztulás, már csak a reklámok élnek. Mit egyél, mivel mosd a hajadat, és mivel öblítsd a fehérneműdet, hogy sikeres legyél! És ha sikeres vagy, még a halál sem számít! Igazán „kafkai” a hangulat, a végén csak a főszereplő van és az agresszív reklámok. Mintha Isten vagy a Sátán játszana a hőssel.

Talán ennél erőszakosabb, és „beavatkozóbb” reklámokat is elbírt volna a történet. Fokozatosan nyomatni az egyre hülyébb és hülyítőbb reklámokat, egészen a szürrealitásig. Esetleg még ennyire sem ragaszkodni a valósághoz. Minél őrültebb, annál hatásosabb! Mint a valóságban. Megérdemelten lett első a Preyer Hugó-pályázaton. Kár, hogy amit ábrázol, az sokkal közelebb van a hétköznapjainkhoz, mint a science-fiction-hoz. De ez már a mi bajunk.

2. Molnár Dénes: Ezüstkéz (Silverhand)
Egyszerű történet a hős kínlódásáról egy számára előbb lehangoló – mondhatni tragikus – esetben, ami megnyit egy lehetőséget egy szürreális, de mégis reális megoldás felé. A hőst ezen az úton követjük végig. Sajnos a vége felé képzőművészeti problémákba botlunk, nem a szereplő számára fontos megoldásokba. Mert olvasás közben nekünk nem az a fontos, hogy a valóság hogyan ábrázolható, hanem az, hogy győz a hős vagy sem. Sajnos a befejezés kimondottan erőltetett, és nem következik az eddigi útból. Lehet, csak annyi a baj, hogy az író nem akart nyílt „happyendet” írni, de így meg elrontotta a novella ívét, és még sem tudott megszabadulni a „boldog vég”-től. Nem bírt ellenállni a rózsaszín szivárványoknak. Ezért nem kellett volna a szereplőt elpusztítani, hadd élvezze ő is a sikert, hiszen megdolgozott érte. Az pedig nem az olvasóra tartozik, hogy a hiperrealizmus, jó, vagy nem jó képzőművészeti irány. Tehát a hős kiélvezi a sikert, a csömör utána is jöhetett volna. A történet így is hosszabb volt a kelleténél, az a két rövid bekezdés már nem rontott volna rajta. És nem szabad ennyire kegyetlennek lenni a novella női szereplőivel, talán ők vihették volna előrébb a történetet, az mutatósabb lett volna, mint a hős „belső kínlódása.”

Ezen az íráson látszott nagyon a szerkesztés hiánya. Amiatt lett hosszabb a kelleténél, mert a szerzőnek nem volt szíve, kidobálni egy csomó felesleges mondatot. Viszont nagyon figyelmetlen volt. Ajánlatos lett volna elolvasni többször a szövegét, mert ordító hibák maradtak benne. (Már abban a szövegben, amit én olvastam). Sok mondaton belül nem volt egyeztetés. Beszélgetés közben hol tegeződnek, hol magázódnak, minden külön megokolás nélkül. Ha hangosan felolvassa…

Aztán: „Rápillantott a vászonra és lélegzete egy pillantásra leállt”. Szerintem a lélegzete elállt. Tehát szimpla elgépelés, oda kellett volna figyelni. Jó módszer ennek kikerülésére valakivel felolvastatni a szöveget, bár még akkor is megtörténhet, hogy a felolvasó automatikusan azt olvassa, ami nincs odaírva. Igazán jó egy olvasó-program, és miközben azt hallgatjuk, a szemünkkel követjük a szövegünket. Sokszor nagy meglepetésekben lesz részünk.

„– Sajnálom. – nyögte ki halovány hangon.” Sajnos a halovány hanggal a program sem tudna mit kezdeni, ahogyan én sem. Trethon Judit régebben figyelmeztetett: nagyon ki kell javítani a szövegeinket, mielőtt kiadjuk a kezünkből, mert ami hibát mi benne hagyunk, az benne is marad, mivel az olvasószerkesztők már bele kerültek az ENSZ Vörös Könyvébe, mint kihalással küszködő fajta. Bár talán egy két egyed itt-ott még előfordul…

3. Bukros Zsolt: Végtelen körök
Ez az írás a legkegyetlenebb és a legszarkasztikusabb. „Életünket és vérünket” a multiknak, de még a gondolatainkat is. És a hőst nem is valami világmegváltás vezérli, hanem csak annyi, hogy a „sárga csekkjeit” be tudja fizetni minden hónapban, és ezért feláldozza testét lelkét az „idegeneknek”. A multik elidegenített világa egy hatalmas ötlet, akár egy kisregényt is megérne. Az emberek a teljesen használhatatlan kacatokat is megveszik, ha van, aki rábeszéli őket. Azok pedig mindég vannak. (Itt az idegenek földi ember számára használhatatlan divatruháiról van szó). Olvasás közben egészen elbizonytalanodtam, és felébredt bennem a gyanú, hogy azok az „idegenek” már itt is vannak és ők építik ezeket a hatalmas hiper-, meg szuper marketeket.

Az a jó science-fiction, amit szinte nem tudok megkülönböztetni a napi valóságomtól! Ez az írás teljesíti ezt a hátborzongató feltételt. Nem kell nyakatekert történeteket kieszelni, és csavargatni őket a végső poénért, csak szét kell nézni a világban és magunkban; ott van kéznél a fantasztikum. Az író vette a fáradságot, szétnézett, és kegyetlen, amit megmutatott nekünk. Röviden, minden sallang nélkül.

És még azt is megmutatja, mennyire nincs menekvés. Aki eladta mindenét ennek a világnak, az már szinte meg szűnt létezni. „Bensőjében elmúlt a feszítő érzés, akárcsak a félelem, mialatt a szellemruhákkal keringőző eladók és vevők árnyait nézte. Megértette, a purgatóriumban rekedt seregnyi kárhozottat szintén nem engedték be a Mennyország kapuján. Kész szerencse, hogy az emócióblokkoló megszűrte a rettenetet. Tibor vállat vont, aztán új körbe kezdett”.

Csak gratulálni tudok és biztatni, hogy több ilyen jót, még ha az olvasó hátán fel is áll a szőr, megérdemli.

Ők voltak a dobogósak, de még több írás is van, sajnos a dobogónak csak három foka van, mifelénk. De a továbbiak is döntősnek tekinthetők. Mivel azokat nem mindenki tudja majd elolvasni, csak az Új Galaxis következő számában jelennek meg, a tervek szerint, ezért csak összefoglalót írok, meg kiemelek egy két megszívlelendő dolgot.

Martin Máté: Idővonalak
Az Idővonalakban a szerző a világmegváltással és az időparadoxonnal küzd meg. Kár, hogy annyira egyszerű a poénja, csak vissza kell olvasni a novella elejére. Ha már csavargatni kell a dolgokat, jó lett volna valami idegen, akinek ismeretlenek a céljai, és a főszereplő csak eszköz a kezében, miközben valami szokatlan okból formálja a világot. Közben az idegent, mint egy jeges huzatot érzi a tarkóján…. Persze ez nem érdekes, mert csak az én ötletem, és csak ötlet.

Szerintem az időutazással kapcsoltban már az összes lehetőséget és variációt kimerítettük. Talán inkább az utazóval kellene többet foglalkozni. Ám azért az nem titok, hogy megint meg lett váltva a világ.

Valyon Tamás: Aquazóna
Nagyon hangulatos „sf ponyva”, igen jól megírva. Ebben az is segít, hogy képileg már kiműveltük magunkat a tucat-filmeken. Tehát az írónak nem volt nagyon nehéz dolga. Sajnos amikor el kellett volna rugaszkodnia a Neptunusz világát ábrázolandó, akkor kissé földhöz ragadt a fantáziája. Ha lehántjuk a külsőségeket az írásról, nem marad semmi sf. Az a tévedés pedig nem a science-fiction-hoz tartozik, hogy idegen bolygóról kell anyagot szállítani a Földre az energiaéhséget csillapítandó. Ez a „többe kerülne a leves, mint a hús,” klasszikus esete, csak senki nem gondolja végig. Még napvitorlással sem lenne kifizetődő, pedig itt – mint kiderül – minden a pénz körül forog.

Aztán a szerző, amikor már nagyon megunta és úgy gondolja, ennyi elég az olvasónak hirtelen félbeszakítja az írást. Tízoldalas írást egy negyed oldalas befejezéssel megspékelni, úgy, hogy az nem is illeszkedik szervesen hozzá az eddigi történethez, az nem más, mint az írás kivégzése! Ez sikerült is. Pedig Valyon Tamás isteni űrponyvákat tudna írni, és arra is van piac! Hát rajta!

Vörös József: Időn Kívüli Létező
Itt kérem, be van dobva apai-anyai, de akkor sem akar működni az írás. Pedig még lábjegyzetek is vannak, meg előkelő hivatkozások, többek között Stephen Hawking-tól. Ám ez sem menti meg a túlzsúfolt szöveget. Csűrjük-csavarjuk a történetet, és a végére sikerül a szereplőkből minden életet kiszorítani. Olyan száraz klisék lesznek, hogy csak úgy porzanak. Pedig minden nagyon a helyén van, és minden nagyon meg lesz magyarázva. Csakhogy az olvasót ez inkább idegesíti, mint izgalomban tartaná. Ha én férfi létemre női testben ébrednék, ugyancsak pánikban érezném magam, de ezek a hősök nem, talán azért, mert tudják, csak egy science-fiction-ban vannak. Tehát szerintük sem valóság ez, ezért nem is viselkednek valóságosan. Sajnos. Ezért nem működik a nagy erőkkel felvezetett apparátus. Tessék elolvasni a harmadik díjas novellát! Az olvasót az ember érdekli, nem a kiizzadt ötletek. Még akkor sem, ha az írás végén a magunknak kitalált istenekkel is találkozunk. Kevesebb jóval több lett volna. Azért valamikor régen már egy ehhez hasonló ötletből írtak egy kisregényt (M. Jemcev – J. Parnov: Világlélek).

Hantos Norbert: Látók
Minden nagyon jó, csak az ötlet döglött. Ez szimplán egy „színes love story”, nem több, inkább kevesebb. Úgy egyébként minden működik, csak a szerző nem figyel, mert a főhős akkor is lát színeket, amikor az még neki nem lehetséges. A hősnő pedig a régen – vagy majdnem soha nem – látott dolgokat hatalmas lendülettel a nevén nevezi, mintha eddig egy jól működő festőiskolába járt volna. Ha már csinálunk valamit, tessék következetesnek lenni! Azért nagyon hálás az olvasó. Szerencsére a Doki életben maradt, mert még a vége olyan lett volna, mint a Hamlet! „A többi néma csend!”

Seres László: A gyűlölet napja
Itt az a baj, hogy a szerző ehhez az íráshoz még nagyon fiatal lehet. Így száraz és érdektelen, majdnem azt mondom, „didaktikus” iromány keletkezett. Inkább teóriák, mint irodalom, és érzelmileg szinte nulla. Sajnos ez teljesen lerontja a hatást. Ha nem is erről szólnak, de az átélhető hangulatot nagyon „hozzák” Csáth Géza: A kis Emma. Anyagyilkosság. A béka. Tessék irodalmat is olvasni, ezek rövid élvezetes novellák, már ha a leírt, megjelenített borzalom élvezetes. Akkor a következő írás nem fog ilyen fűrészpor ízűre sikerülni. És higgye el nekem a szerző, hogy az a mosolygós-virágápolós világ is maga a borzalom. Valahogy így ábrázolták a harmincas évek művészei a beteljesedett nácizmust. Ha ez volt a szerző szándéka, akkor én értettem félre, de ebben ő a hibás, mivel nem fejtette ki érthetően, olvashatóan.

Tóth Ákos: A Dóm
Nem tudom, hogy mit miért, és ki kicsoda, és mit akar? Azt is lehetne mondani, hogy a novella csak egy hangulat, de annak meg nagyon kesze-kusza. Nagy a szerzőben a bizonyítani akarás, és ez szétszaggatja a történetet. Mindég új és új csavarral jön elő, és meg akarja hökkenteni az olvasót, de az inkább elunja. Felvonultat nagycsomó mindent, de nem lesz belőle semmi. Csak a nagy akarás verejtékszaga érzik. Pedig itt-ott megcsillan egy kis hangulat is.

Ám ha a csavarok mögé pillantunk, akkor egy lapos kolostortörténetet kapunk, amiben sok zöld szem foszforeszkál feleslegesen. Az csak a filmekben mutat jól, mikor a szereplő szeme világít, de a valóságban egyáltalán nem praktikus, mert a tulajdonost nagyon zavarná a látásban.

És megint az az „el nem olvasás”! A szerzők úgy küldik el novelláikat a pályázatra, hogy nem olvassák figyelmesen végig! Ez felelőtlenség önmagukkal szemben is. Az írásokból pár gyöngyszemet ide gyűjtöttem:

„Felpattantam az ágyról és komótos, megfontolt mozdulatokkal felöltöztem” Ha komótos, akkor minek pattog? Ha meg pattog, akkor pattogjon végig, vagy írjunk egy rendes mondatot.

„Láttam a sűrű feketeségben, hogy kinyitja smaragdzöld szemeit.” Csak előtte ugye nem tudhatta, hogy merre fele is kell nézni. Aztán már azok a világító zöld szemek mutatták az irányt. Emellett hadd kérdezzem meg, hány szeme volt? Nyolc vagy tíz? Mert ha csak kettő volt, akkor csak „szeme”, hiszen a magyarban a páros testrészek még mindég egyes számban szerepelnek.

„…így fel sem merült a veszélye, hogy nekimeneteljek a falnak.” A szereplő biztosan egy hadsereg, mert ha nem az, akkor csak simán neki megy annak a falnak, és az véletlen. A neki menetelés az pedig szándékos cselekvés!

„Ha ide bújt el a merénylő, könnyen lehet, sőt, biztos, hogy találkoztam vele, de nem emlékszem rájuk.” Csakugyan el kellett volna olvasni, mielőtt a pályázat olvasóit szerencsélteti ezekkel a mondatokkal. Hiszen ők nem csak ezt az egy írást olvassák, de úgy kell nekik, miért lettek zsűri!

„Egy rövid időre leálltam beszélgetni egy élénkvörössel, de hamar a sorsára kellett hagynom.” És a vörös zuhant tovább a semmibe? Pedig csak egy éjszakai bárban beszélgettek pár szót, menekülés közben.

„Ennyi volt nálam, ebből már lehet vacsorázni egyet.” Ha több lett volna nála, abból már kettőt lehetett volna, ha még több, abba már bele sem merek gondolni….

„…pincérnők – görkorcsolyán rohangáltak az asztalok között, kékre festett hajuk pedig arról árulkodott, hogy a hivatásuk csak amolyan mellékes az egyetemi tanulmányok mellé.” Kék haj iskolai egyenruha helyett? Érdekes elgondolás!

„…hogy még az ilyen mirelit vacakot is megegyem.” Mélyhűtött, vagy fagyasztott, mert mirelitnek csak mi magyarok nevezzük, ez pedig ugye nem magyar történet?

„…nos, akkoriban nekem volt baj a fülem mögött, nem is kevés.” Gondolom vaj akart lenni, csak elgépelődött, aztán úgy is maradt, szegény olvasók.

„Ujjait a nyakamra fonta, és megcsókolta a homlokomat.” És utána megfojtotta, mert ezek a fonódó ujjak azt sugallják! Helytelen szóhasználat, hangosan felolvasni, esetleg elképzelni, hogy mit is írunk.

Ez most itt kicikizésnek tűnik, meg kekeckedésnek, de azt kell figyelembe venni, hogy ez egy országos pályázatra beküldött anyag, és az író felelősséggel tartozik, nem csak az olvasónak, de maga magának is! Nem a zsűri dolga, hogy a hibákat javítgassa, vagy kitalálja, hogy az író „mit akart mondani, vagy írni!”

Bocsánat az éles fogalmazásért, de ha ilyenekkel találkozom, úgy érzem, szólnom kell, az olvasók, és az irodalommal foglalkozók nevében is. Még akkor is, ha ez után szőrösszívű, izgága, a kákán is csomót kereső kritikus hírébe keveredem.

Nos ennyi, részletezve, meg összefoglalva is. Ha tudományos-fantasztikus irodalomról van szó, általában az irodalom elfelejtődik, hiába van benne a névben! Elfelejtődnek az emberek is, leginkább csak a „csavaros” tekergetett történetek maradnak, és a poénok. Fel kell nőni, és irodalmat kell csinálni. Nem művészetet, csak egyszerűen jó mesterember keze alól kikerült, olvasható irodalmi szöveget. Az senkinek nem árt. Talán még használ is!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Interjú Hantos Norberttel – a Preyer Hugo-díj győztesével Az Avana Egyesület által rendezett HungaroCon nem csak a profi íróknak tartogat elismerést: a Zsoldos Péter-díj mellett a tehetséges fiatal írók számára Preyer Hugo emlékpályázatot...
2. Avana pályázat – Preyer Hugó 2010 Az AVANA Egyesület pályázatot hirdet új, sci-fi novellák megírására. A pályázaton minden olyan alkotó részt vehet, akinek még nem jelent meg önálló kötete. (A magánkiadás...
3. A Preyer Hugo novellapályázat utolsó körébe jutottak A HungaroConok 1980-tól tartó története során Preyer Hugonak (1934-1993. Arany Meteor díjas író, szerkesztő) köszönhetően minden évben meghirdetésre kerül a novella- és a képzőművészeti pályázat....

Hogy szavamat rövidre fogjam ez az ember tudományos-fantasztikus mesét mesélt.

– Vásárhelyi Lajos észrevételei Turcsányi Ervin Az ég bujdosói (egy hazánkfia elképesztő kalandjai a jövőben) című fantasztikus regényéről, amely a Püski kiadásban jelent meg tavaly, és Zsoldos-díjra jelöltek idén.

Az sf-mesékben megszokott témák kerülnek elő. Kozmikus találkozás, kapcsolat, minden félreértésével, és kebelre ölelésével egyetemben. Száguldás kalandozás ide-oda. Titkos társaságok, szekták, megalkuvás, hősiesség, árulás, meg még ami csak kell. Borzongató rejtélyek minden mennyiségben. Mesésen-fantasztikus figurák, lélektani és fizikai értelemben is. Lehetne közhelyek halmaza is.  Valahol emlékeztet engem a „Tigris- Tigris”-re, de a sodró lendület miatt csak loholunk a kalandok után, és tévelygünk a rejtélyek szövevényében. A leírás lendülete és a jó szerkesztés minden közhelyet megbocsáthatóvá tesz. Itt senki nem véres-komolyan gonosz, de nem véres-komolyan jó sem. Belefelejtkezünk a mesébe, és csak agyunk hátsó fertályában merül fel, mit és hol olvastunk már előzőleg.

A környezet leírások közepesek, de briliánsan vannak adagolva, mindég ott és annyi, ami éppen szükséges. Vannak idegen bolygók és rendszerek, kiváló részletességgel elővezetve, de soha nem szájbarágósan. Bár sokszor megtörténik, hogy az elővezetett kényelmetlenségek – nagy gravitáció vagy magas hő -, amire a szereplők az elején még panaszkodnak, valahogy a kaland sodrában eltűnnek. A szerző velünk együtt felejtkezik el róla. De mi ezért hálásak vagyunk, mert nem akasztanak meg bennünket a kalandozásban. Nincs két egyforma világ, és két nagyjából is hasonló szereplő.

Szó szerint fantasztikusak az emberek és idegenek. A gyönyörű, de csúnya papnő. Az otromba és hóbortos fényszobrász-nő, akinek hatalmas fantáziája és lelke van, és mellékesen egy kalandvágyó nyomozó veszett el benne. Ang-Ong a pigmeus űrhajós kapitánynő, hatalmas anyai szívvel. És mindenekfölött, a Szigorúan Titkos Szolgálatnak a Szigorúan Titkos Főnöke, a buddhista szoborba oltott kis japán gnóm. Hatalmas lélekkel, szívén viselvén a Kozmosz minden baját, kínját.

A többiek is hozzák azonban formájukat. A szereplőket és a környezetet is vidám humorral szemléli és ábrázolja a szerző. Ám minden vidámsága mellett néha a főhős (aki mellesleg magyar, és Som Bereknek hívják) azért elgondolkodik komoly dolgokon, persze hogy aztán felemelje fejét és tovább mosolyogva belevesse magát a következő kalandba.

A regénybeli idegenek a virtuálok, akik menekülnek és bármit megtesznek, hogy ez sikerüljön nekik. A virtuálok mellékesen veszélyeztetik az emberek világát és életterét. De igazából ők sem gonoszok, csak azok a fránya körülmények. Mert mindennek az igazi oka, és okozója a Fekete Lyuk, ő pedig nem lehet gonosz. Ahogy a szerző mondja „… mert mindenkinek megvan a fekete lyuka…” És a virtuálok az ég bujdosói, akik hazát keresnek

Jó a társaság, színesek a körülmények, és sodor a történet. Nekünk nem is kell mással foglalkozni, csak a kalandokkal. Az pedig sikerül, mert mire az egyikbe beleunnánk, jön a következő, azt pedig követi egy másik – van miért loholni. Tehát „csak szórakozunk”, és ez nagyon fontos. Az író figyelmeztet is bennünket, hogy ez nem több, mint jó mulatság.

Néha ugyan felmerült bennem a gyanú, hogy némely szövegrészek önkéntelenül lettek humorosak. Mintha a szerző nem uralta volna teljesen a mondatait és azok ilyen humoros, fanyar felhangokkal siklottak volna ki a keze alól. De a kritikus rosszindulatú állatfajta, lehet, hogy semmi véletlen nincs a regényben.

Tehát igazából semmi komoly, csak vidám, semmire nem kötelező kalandok, és egy jó kikapcsolódás. Egy mosoly és már túl is vagyunk rajta, de amíg volt, jó volt. Szerencsére semmi „magyarkodás”, amitől féltem az elején a címet és az alcímet olvasván. Ezeket valahogy el kellene, el lehetne feledni! Jó könyvnek érdemes jó (jobb) címet választani.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...
2. Filmkritika: District 9 – Az ész árnyékos oldalán Heten voltunk a moziban. Az jutott eszembe: valamikor valakik, valahol Magyarországon készítettek egy panoptikumot, és előtte eldöntötték, hogy nagyon realisták lesznek. Utána néztek mindennek, mindenkinek,...
3. (F)ÉRC-MŰVEK – Irodalmi foltozgató 2. Vásárhelyi Lajos a minap belenyúlt elméje kredencébe, kiemelt onnan pár fiktív kötetet és billentyűzetet ragadott, hogy hozzájáruljon az „Olvass bele” pályázathoz. Nem egyszerű kritikákat írt...

Apró novellácskák egymásutánja sorakozik az oldalakon, megszokott történetekkel, megszokott hangulatokkal. Egy idő után a figyelmes olvasó észreveheti, hogy a szerzőnek valami célja van velük, de az a könyvecske végéig nem derül ki, mi is ez a cél.

– Vásárhelyi Lajos osztja meg velünk a Szépíró Műhely által tavaly kiadott, Szigethy András Az Isten szeme című könyvével kapcsolatos érzéseit és gondolatait.

A könyvben mindenféle fantasztikus közhely előkerül, földön, vízen, levegőben, még a kozmoszban is. És mindez egy zseniális gyerek kezében összpontosul egy – persze szigorúan titkos –, katonai támaszponton. Nagyon elégedetlen is lennék, ha nem így történne, mert ezt már annyira megszokatták velem. Majd amikor már elég sok történeten túl vagyunk, levonhatjuk a fontos tanulságot, hogy: „Isten szeme mindent lát, el ne lopd a léniát!” És mindez kellő misztikummal nyakon öntve, és halálos komolyan előadva. Pedig még viccnek is rossz volna!

Emellett mindenhol misztikus és egyforma háromszögek vannak, amik persze Isten szemét szimbolizálják. Ezt nekünk többször is elmagyarázzák. Még szerencse, hogy a nagy misztikus ködből, vagy inkább halandzsából ezek a háromszögek kilátszanak. Bár senki nem tudja miért is vannak, a szerző sem világosít fel, gondolom, oda lenne a misztika. Ja, és majdnem minden novellácska előtt magvas idézetek találhatók, hogy meglegyen a kellő nyomaték, és tudjak mitől meghatódni.

És terjeng a misztikus, meg filozofikusnak álcázott homály. A szerző vadul gyúrja ezt a ködöt, de az olvasó az elkészült tésztával nem tud mit kezdeni, hiába etetik vele. Nyelhetetlen és száraz, nyáladzani kell…. Sokszor felemlegetett idézet: „több dolgok vannak földön s égen…”. Hát jobbat is lehetett volna választani. Mert igazából nem lehet tudni, hogy a rengeteg felemlegetett dimenzió közül miért pont ezt? A rövid könyv végén már én is arra gondoltam, mint benne jó pár robot, android vagy mi, hogy halni kellene. Ám szerencsére nem ér ez a könyv annyit! Csak tudnám, mit csinál az a Szépíró Műhely, aki ezt kiadta.

Egy vigasztal, hogy nem csak én fizettem, idővel, idegekkel, de a szerző is, mert magánkiadásban jelentette meg. Úgy kell nekünk!

És hogy miért ez a kritika címe? Nekem is kedvem támadt egy kis jópofizáshoz – még mindég megbocsáthatóbb, mintha ilyen regényt írnék.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Zsoldos Péter-Díj 2009: Nordy Fox vs. Isten gépei? Az év első hónapjaiban azon aggódtam, hogy az idei Zsoldos-díj regénykategóriájában nem igazán beszélhetünk majd nagy versenyről. Aztán publikussá váltak a nevezések és elindult a...
2. Brandon Hackett: Isten gépei (részlet) Brandon Hackett Isten gépei című regényét jelentette meg nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban a Metropolis Media. A Zsoldos Péter-díjas Brandon Hackett új regényének hősei az általunk...
3. Megjelent a Karcolat antológia Megjelent a Karcolat Írói Műhely és a tavasszal alakult Karcolat Irodalmi és Művészeti Tehetségkutató Egyesület első antológiája Karcolat – Amíg világ a világ címmel. A...

Kimondottan fondorlatos sci-fi, vagy fantasy könyvet vehetünk a kezünkbe (mindenki döntse el, hogy hova sorolja, ez a könyv minőségén, olvashatóságán semmit nem változtat), izgalmas és fényes/látványos történettel. Bár az elején kapkodhatjuk a fejünket, mire rájövünk, hol és mikor vagyunk és kik vagyunk. A történet egyszerűnek is mondható, igazán a lassan kibontakozó „háttértávlatok” teszik izgalmassá és főleg bonyolulttá a históriát. Egyszerűen szemlélve A Fény Ura egy Prométheusz történet, ahol a hős elhozza az elnyomottak számára az isteni szikrát. Vagy Jézus a megváltás ígéretével: felszabadítja, megszabadítja az embereket. Esetleg Buddha, aki a saját megvilágosodásával fényt és türelmet visz a tömegek életébe. A választás fakultatív. Inkább az a probléma, hogy a hős maga is tudja, hogy amit cselekszik az hazugság! Kérdés, akkor az eszmék tiszták maradnak-e?

Vásárhelyi Lajos meglátásai Roger Zelazny A Fény Ura című regényéről, amely az Agave kiadó gondozásában jelent meg.
Olvasás közben hatalmas távlatok villannak fel, és rengeteg kérdés. Van-e még Föld, és ha van, ott mi van? Hol tart az emberiség, technikailag és szellemileg? Ez itt egy reprezentatív társaság a Földről, vagy kiszakadt renegátok? Esetleg bűnözök, ami néha a cselekedeteikben megnyilvánul. Határtalanok a lehetőségeik, vagy csak blöffölnek? Ha nem tudnak az életükkel mit kezdeni, miért félnek annyira a haláltól? Érdemes a céltalan, de csillogóan hedonista végtelen élet? Csak a gyönyörök és az öröklét az élet célja? Kizárólag úgy tudunk boldogok lenni, ha mások boldogtalanok? Valakire, valakikre mindég szükség van ahhoz, hogy a hatalmunk látható legyen? Csak a meggyötörtek csillogtatják meg a hatalom fényét? Ha jóra nem tudjuk használni erőinket, a rosszra miért kell?

Ezek a kérdések Samban is felmerülnek. ő az egyik a sok hindu istenség közül, akik felvett szerepükben uralkodnak a bolygólakókon, de rá még talán a démonok is hallgatnak. Lázad, mert változatni akar, de néha neki is kételyei támadnak, hogy érdemes-e; nem minden hazug és céltalan? Ha szinte korlátlanok a lehetőségek, minden cél értelmét veszti. Mert még a halált is ki lehet játszani testcserével. Bár ez az egyetlen kritikus pont, amitől a „halhatatlan istenek” félnek és az a lehetőség az, amivel zsarolják egymást. Tudományos tevékenységük már nincs csak az, hogyan lehetne ez a dilemmát megoldani; így minden próbálkozásuk ide sűrűsödik. Ha minden lehetséges, akkor úgy látszik, csak a halál marad a mérce.

Ez az istenvilág érdekes és csillogó és az olvasó számára is nagyon színes és látványos. (Nem tudom, ha az író – mondjuk – egy afrikai mitológiát vett volna alapul, sakálokkal, elefántokkal, oroszlánokkal, azzal mit tudnánk kezdeni. Bár még ennél is nagyobb írói bravúr lett volna)!

És a fő dilemma, szabad-e az embereket megóvni a szenvedéseiktől, ha a mindentudás Nirvánája szörnyűbb minden hétköznapi kínnál? Sam ezekkel a kérdésekkel birkózik, meg azzal, hogy nem volna-e egyszerűbb befejezni mindent, és az egész égi mindenséget megsemmisíteni. Hiszen az istenek is csak kínlódnak már, egyetlen céljuk a haláltól való félelem. Be kellene fejezni a talán nem is létező küldetést.

Rengeteg a kérdés, és az író egyiket sem válaszolja meg, vagy ha igen az újabb kérdéseket vet fel, mint a való életben. Nagy feladatot bíz az olvasóra, nem azt, hogy ő döntsön, inkább azt, hogy gondolkodjon el a világon, az emberen, a lehetőségeken és a vágyakon.

Ezzel a könyvvel az a legnagyobb bajom, hogy harmatos ifjúságomban kellett volna a kezembe kaparintanom. Most már sok utánzatot, felböfögést olvastam, és döbbenve kell észrevennem, hogy az utat, amin járok, rongyosra és kőkeményre taposták. Ilyenkor már igen nehéz a pionírok, az úttörők érzéseit felfedezni. Milyen az, amikor magamnak tűzöm ki a célt és megteszem az első lépéseket? A felfedezés öröme! Ha néha fel is villan bennem, elhomályosítja a fényét az azóta feltámadt sok epigon, akik nagy műlihegésekkel mentek/mennek végig a szélesre taposott úton!

Sajnos megkopott a pillangó szárnyán a fény és a szín! És erről sem én, sem az író nem tehet. Fájdalom, csak az újszülötteknek újak a viccek….. Pedig bármit érzek is, Roger Zelazny volt az első, az eredeti.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Vélemény: Fanyarú csoki – Szavak, megfelelő sorrendben “A címlapról egy ismert magyar csoki jut eszembe, talán a színösszeállítása miatt. Mintha a kis robotpásztor őrizgetné az ő Bocikáját, és közben – hogy az...
2. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...
3. Kozmikus meskete – Turcsányi Ervin: Az ég bujdosói Hol volt, hol nem volt, egy közel-közeli galaxisban volt egyszer egy ember. Ez az ember egyszer elhatározta, mesét mond a népek szórakoztatására, no meg azért,...

Bár ez nem megy, letölteni azt lehet. Hát akkor fogom a virtuális újságot és belelapozok. Sajnos a csoki íze fanyar, fanyarabb, mint amit a szabvány megenged!

Mindent és mindenkit sorra veszek, nehogy sértődés legyen…”

Vásárhelyi Lajos meglátásai a Szavak megfelelő sorrendben című antológia írásairól.

Balog József: Poros mesék
Hosszú és kacifántos az előkészítés. Rengeteg fölösleges elem lett összehordva. Ezen azt értem, hogy mivel a leírt szöveg nem az élet, abban mindennek célirányosnak kell lennie. Csak olyan dolgok és elemek kerülhetnek elő, amik a történet zárt világában szükségesek. Ám itt sok olyan is van, amiről az író azt gondolta, hogy majd hangulatfestésként elmegy. Nem sikerült, helyette laza, pongyola lett tőle a szöveg. Kifejezőbb és kevesebb képet, jelzőt kellett volna alkalmazni. Hosszú a történet, mégsem történik semmi. Vagyis ami történik, az nem éri meg. Olyan, mint egy szerelmi aktus, amiben hosszú az előjáték, majd szinte mindjárt könnyesen búcsúznak a felek; csak amiért nekiveselkedtek, az valahogy kimaradt. A mesékhez – amikben gyermekek szerepelnek – ajánlanék egy jó vezérkönyvet. Sok hasznos dolgot lehet benne találni: Mérei F. – V. Binét Á.: Gyermeklélektan. Könnyű és izgalmas olvasmány, ráadásul hasznos. Utána lehet mesélni!

Farkas Balázs: Harminchét
A szerző elárulja, hogy igen-igen beleásta magát a témába. Ez dicséretes, de valahogy a szándéka nem jött át nekem. Elvétve magam is megnézek egy-egy karate filmet, és sajnos meg kell állapítanom, hogy komolyan vettem az írását, már amennyire ezeket a filmeket és szövegeket komolyan lehet venni. (Tudom, jobb filmeket kellene néznem)! Tehát nem éreztem paródiának, a szerző minden igyekezete ellenére, ami szerintem nem is volt olyan nagy igyekezet. Talán ha elrugaszkodottabb neveket ad a pózoknak (Pl.: Szörföző Giliszta) vagy emberfelettibben cselekszenek a személyek. ő belülről nézve paródiának érezte, amit létre hozott, én itt kint nem tudtam érzékelni ezt a felhangot, inkább valóságnak véltem. Olvasás közben egy igen régi vicc jutott eszembe. Orvostanhallgatók vizsgáznak, és az a kérdés, ki hány szexuális pózt ismer. Rövidre fogva a viccet, az egyik férfi azt mondja, hogy ő 236-ot. Mindenki megdöbben. Aztán kérdezik a pirulós kolleginát, hogy ő hányat. Nagy nehezen kinyögi, hogy ő csak azt az egyet, mikor a férfi ráfekszik a nőre! Felkiált az előbbi kolléga: 237! Hát valahogy ennek kellett volna megjelenni ebben az írásban is!

ÍRÁSTECHNIKA – Az alapozás
„És akkor Józsi felfeküdt az asztalra, és a ragyogó fényben kezébe vette a szikét és vágott. Miután a rés elég széles lett, az egyik kezével benyúlt, és amit ott talált, azt óvatosan az oldalánál lévő tálcára tette. Ezt addig folytatta, míg már semmit nem talált. Teljesen kiüresedett. A tálcán szépen sorjában feküdtek egymás mellett a szervek, amik Józsi lényegét meghatározták. Mindenki tapsolt, és közösen megnézték, mi minden van a tálcán. Aztán valaki felszólalt, Józsi igazat adott neki, és egy határozott mozdulattal, még kitette a többi szerv közé az apró mellékvesét is. Teljes volt a siker. Majd miután mindenki mindent megszemlélt, leoltották a lámpát.”
Ez az, amit ajánlgatsz a szerzőknek. Élveboncolás, lehetőleg saját kezűleg. De mivel igen kevés a mazochista szerző, ez a módszer nem vezet üdvösséghez. Talán inkább írjon mindenki úgy ahogy, és amit a szíve diktál – meg talán mástól örömest olvasna –, és azért van az írókör, hogy ha kész az írás, akkor fektessük „Józsit” a lámpák alá, és mi szedjük ízekre. De beszéljük is meg vele, hogy mi miért történik. „Most kedves, egy erős szúrást fog érezni, de utána teljesen elzsibbad.” És mikor már zsibbadt, akkor azt is tisztázzuk, hogy miért, azaz szerintünk miért volna úgy jobb. Aztán vagy hallgat ránk vagy nem, ez már az ő szabadságához tartozik. Lehet saját felelősségre is hazamenni a korházból, és az írókörből is.
De azért vagyunk így együtt, hogy műhelymunkát folytassunk, és az nem tartozik másokra. Főleg nem való egy újságba, cikként. Nagyon személyes és nem tud az olvasó mit kezdeni vele. De a jó szándékot értem, csak meddő és itt felesleges igyekezetnek tartom. Az öregek otthonába, igen ritkán köszönünk be hangos „szia”-val.

Jobbágy Tibor: Ébredés
Érdekes próbálkozás, de kísérlet maradt. Pedig becsületesen meg lett csinálva. Sajnos ez egy olyan lehetőség, ami mindig megkísérti a szerzőket, de meg is haladja erőinket. Nagyon dörzsölt irodalmárnak kell ahhoz lenni, hogy ez sikerüljön. Pedig a science-fiction alapkelléktárához tartozik/tartozna a lehetőség, de valamiért nem működik. Talán azért, mert a csodát megfogni, ábrázolni igen nehéz. Hiszen ez egy csoda, amiről az írás szól. Jézus amikor meggyógyítja a vakot, ott sem az a csoda, hogy valaki lát – először életében –, hanem az, hogy rögtön érti is, amit lát. Hiszen (csodán kívül) az embernek erre évei mennek rá.

VILÁGLEÍRÁS – Yagaard
Használati utasítás, házi használatra. Szigorúan házi használatra, ami nem tartozik az olvasóra. Olyan mintha valaki azt taglalná, hogy milyen a papír, és miféle a számítógép, amin a szerző dolgozik, és mit evett reggelire. Rám, olvasóra, csak a kész, rendbe tett írás tartozik.
És sajna ilyen világokat a végtelenségig lehet kitalálni és szaporítani. De igazából semmi értelme. Főleg úgy, hogy csak a „máskorvolt” és „nemittvan” meg az „ezsokkalnagyobb”-ban különböznek a mi világunktól. Ha már szabadra engedjük a fantáziánkat ne vérgőzös „hímsoviniszta” kissé aberált világokat hozzunk létre, hanem valami mást. Más lényekkel (nem csak sárkány) más mitológiával, (nem az unalomig elkoptatott habarcsokat kell újra gyurkálni), és más költészettel… ami rettenetesen hiányzik.
Ezek az itt megjelenő világok olyanok, mint valami félreértett Wagner-opera. Rengeteg izom, nagy hang, mindent lebíró hőbörgés, és gyilkolászás éjjel-nappal. Ha csendben lovagolunk az éjszakai ég alatt, az is csak azért történik, hogy elérjünk valahova, és ott jól „kigyilkolászhassuk” magunkat. Ja, a nők meg azért vannak, hogy kívánatosak legyenek, ha harc van, meg lehessen őket erőszakolni, ha béke van, táncoljanak és legyenek negédek, megkaphatók. Ettől persze van eltérés: az erőszakos amazon. De ő nem nő, hanem egy nőstény, aki mindenáron férfi akar lenni, mert valami valamikor nem jött össze neki.
Az egyik világot itt mossa tenger, a másikat ott, a hegyek hol magasak, hol alacsonyak. De hát ennél még álmainkban is sokkal másabbakat álmodunk. Hagyjuk már végre nyugodni szegény Conant, meg a többi barbárt! Valami többet kellene, mint kiskamaszos izomábránd, meg csihi-puhi. Valamit, de valami mást, és költészetet, mert ha ez hiányzik, az egész csak a hús művészete – pornográfia, erotika nélkül, meg pornográfia, pirulós erotikával. Mivel a szerző nem tudja, vagy nem meri megírni, amit egyébként felvállalt.
Bocsika, elkapott az ős harci hevület, hüvelyébe teszem kardom, legyen béke!

Sümegi Attila: A fecske és a varjú
Itt aztán megint ki kell vonnom az előbb eltett kardomat, mert minden felemlegetett baj csőstől jön. Van egy félveterán hősünk, aki már nagyon unja a hősieskedést, de máshoz nem ért. Van egy leányzó, akit ha rendesen megfürdetnének, tüneményes szépség lenne, de most csak egy megadóan a helyét kereső nőstény. Szerintem ő maga sem tudja eldönteni, hogyan is viszonyuljon a férfi hőshöz. És ez az írónak sem sikerült. Annyira kívülről lett ábrázolva, hogy én csak a poros lábát és a gyaloglástól megvastagodott talpát ismerem. És csak egészen a lelkem mélyén gondolkodok el azon, hogyan is viszonyulnék én ahhoz az ellenséghez, aki kiment engem egy dögkútból, jó pár bűzős hulla közül, ahova a hozzá hasonlók löktek be. De ezen csak én gondolkodok el. A hölgy és az író nem. A hős már annak is örül, hogy egy jó albérletet talált, közel a forgalomhoz, és esetleg összejöhet nagyszájú, lelki sérült barátaival, és ismét lehet inni. Bele keveredni új-régi hülyeségekbe.
Aztán amikor kiderül, hogy csak ostobán tud dönteni, „pusztuljon a szomszéd kutyája” alapon megöli a lányt. „Ha már hülye voltam, másnak se sikerüljön”. Pedig igazából önmagát kellene tökön szúrnia, mert megérdemelné, annyira palimadár. Így a végére nem katarzis lesz, hanem gyilkolászunk egy hirtelent, mivel előtte nem volt időnk gondolkodni. Mert hát egy rendes fantasy hős még a szabadság ideje alatt sem gondolkodik mifelénk.

Szilágyi János: A millenniumi férfi
Jó a hangulata, a kör megteremtése. Minden maga oka és okozata. Az órát kicsit didaktikusnak érzem, de elmegy. Kellemesen céltalan és fanyar hangulata van. Ez menti, mert annyira nem szól semmiről, hogy ha az olvasó nem kapná ezt a hangulatot, nagyon kiábrándult lenne. Ez igazolja az írás létét. Meg talán az, hogy közel van hozzánk a hős időben, és elvégezzük az író helyett azokat a dolgokat, amiket egyébként ábrázolással szoktunk megoldani. „Olvasó, szolgád ki magad!”.

AJÁNLÓ – Nyulak, sellők, viszonyok
Még az is lehet, hogy a „mi tyúkunk tojta” de akkor sem való ebbe az újságba. Nem lehet mindent, és mindenhol az olvasóra önteni. Vagy ha mégis, ezeket az írásokat valahova az lap végébe kellett volna csoportosítani. Talán úgy, és ott…. De egy ilyen újságnak nem ez a feladata. Szerkesztési végig-gondolatlanságok tapasztalhatók.

ÍRÓKÖR – Publikációk 2009
„…vagy ha mégis, ezeket az írásokat valahova a lap végébe kellett volna csoportosítani. ” Persze jó azt együtt látni, hogy milyen „tökös csávók” vagyunk, viszont nem tartozik az olvasóra. Mindenki zseni, de ezt nem kell a többiekkel állandóan tudatosítani. Idegesek lesznek.

Takács György: Tanulmányi kirándulás
Hát izé… gondolom valakinek volt valami fogalma arról, hogy ezt miért is kellett megírni. Mert én nem jöttem rá. Ha már abberált a gyerek, szolgáljuk ki? Nekem még a rajz sem segített. Talán elolvasásra, Csáth Géza. Kis Emma. Egyébként Csáth-ot olvasni minden időben érdemes. Akkor legalább elgondolkodunk azon, amit írni akarunk.

Moskát Anita: A lepkegyűjtő
Abból mindég baj lehet, ha nem szedjük rendesen a gyógyszerünket, de abból is, ha nem gondoljuk végig, mit akarunk mondani. Sajnos a hangulat ilyen-olyan megteremtése, még nem a megírt novella. Beköltözök a tébolyba és átérzem, kintről pedig szemlélem, és a kettősséget ábrázolom. Mint a jó színész: átéli a színpadon, hogy meggyilkolja a másikat, de közben tudja, hogy ez játék. Mindkét „szerep” intenzív, mert ha nem, akkor oda az ábrázolás hitelessége. Ahogy Karinthy mondta „két macska voltam, és játszottam magammal”. Hát ezt kellett volna, akkor talán hiteles lett volna az írás. Így csak bájos, barnára mázolt szenvelgés. Sajnos az álmokból a hangulat illan el leggyorsabban az ébredés után.

Összefoglalva: nagyon fanyarkás lett ez a csokoládé. De ez a kisebbik baj, hiszen mindenkinek lehetnek rossz napjai, és láthatja borongósnak, vagy kifejezetten borúsnak a világot. Ám ekkora tömeg borongósság már modorosságnak hat. Hiszen egyedül csak a paródiának szánt novellának van valami vidámkás hangulata…

A nagyobbik baj azonban az „Írókör – Szavak, megfelelő sorrendben” műhelymunka összességével, vagy válogatásával van. Úgy vélem, az írókör azért van, hogy összetegyük a kis buksinkat és okos tanácsokat adjunk egymásnak; hogy amit elkövetünk, azt hogyan lehetne jobban csinálni. És mit kell tenni, hogy még kicsiszoltabb legyen. És akkor neki lehet állni javítani. Tehát nem hagyni, hogy a szűz, még alig felnőtt ötletek kikerüljenek a műhelyünkből. Mert mit szólnának az emberek, ha a vásárra vitt korsó csorba, formátlan volna, és hiányozna róla a máz, meg esetleg a minta. A fazekas meg azzal védekezne, hogy „ennyi volt, ennyire tellett”. Nagyon messzire kergetnék a vásárból, és megnézhetné, mikor tudná még egyszer kitenni portékáját.

Tehát pont a műhelymunka hiányát látom, pedig a kiadvány hallgatólagosan erre hivatkozik. Hát akkor, nosza. Még egy olyan antológiát is el tudok képzelni, ahol a vezető, vagy aki hangadó a csoportban, megad egy témát és azt mindenki kidolgozza, megírja, aztán megbeszélik. Hiszen J.S. Bach-nak is adtak mások témát, és milyen isteni variációkat írt rá. A zenehallgató meg ámul: hogyan létezik, hogy ez a lehetőség is benne volt abba a nyúlfarknyi jelentéktelennek látszó témában…

Sajnos nekem, mint olvasónak van olyan érzésem, hogy sem nem lett jó a válogatás, sem nem lett végig gondolva. Az meg nem lehet, hogy csak ennyi anyagunk volt, és már nagyon viszketett. Ha igen, akkor hűtsük és várjunk. Senki nem halt még bele, ha nem tudott vakarózni, esetleg csak kellemetlen volt neki. Viszont ha nagyon belefelejtkezett, kisebesedett utána a bőre.

Reménykedjünk, hogy a következő válogatás már sokkal jobb lesz, és ott már lesznek novellák „megfelelő sorrendben”. Sajnos erről a mostaniról megint egy nagyon régi vicc jut eszembe. Fiatal pár, készülnek a nászra és mindketten levetkőznek, amikor a férfi megszólal: Drágám, ezt tudom nyújtani. Az ifjú feleség válasza: Te jó isten, ezt még nyújtani lehet? De van a másik variáció is: Hát, ha nyújtani lehet!… A következő kiadványhoz az első variációt kívánom. Mivel a tipográfia kimondottan szép, ha majd a belbecs is felzárkózik hozzá, akkor emlékezetes lesz az új nász.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Jonathan Cross: Veszett lelkek városa könyvkritika – Szavak versus látvány Lautréamont a Maldoror énekeiben már azzal küszködött, hogy a szavak hogyan is tudják megjelenteni belső démonainkat. Költői próbálkozás volt, de igazából, nem olyan eredménnyel működött,...
2. Vélemény: Punnyadt Prométheuszok – Roger Zelazny: A Fény Ura Ha minden lehetséges, akkor már semmi nem érdekes. Ha bármit meg tudunk tenni, legjobb nyugton maradni, talán nem okozunk kárt. Ez még buddhista bölcsességnek is...
3. A lélek éjszakája – könyvkritika: Káli dala Akár egy szerkesztő útinaplója is lehetne: „Hogyan jártam Indiában” címmel. Hiszen úgy indul a történet, hogy egy irodalmi szerkesztő leközöl pár verset és elindul megkeresni...

A. E. van Vogt egy új, más világot ábrázol és ebben a világban az a legfontosabb, hogy mindenkit az ész vezéreljen, ezért oktatnak, nevelnek és vizsgáztatnak. A vizsgákat egy minden gyanú felett álló Gép végzi. A legjobbak a „mennyországba” kerülnek, akik pedig nem annyira jók, azok irányíthatják a földi társadalmat. A többiek tanulhatnak tovább, és majd ha a Gép újra meghirdeti a Játékokat, megint próbálkozhatnak.

Ám van egy másik, egy arisztotelészi világ, ahol az embereket nem az ész irányítja, hanem az ösztöneik, és ezért nem tudnak együtt dolgozni, csak versenyezni. őket rá kell vezetni, hogy működjenek együtt, és az eszüket használják. Mert a „nem A világa” a jövő, ezzel tudjuk meghódítani és legyőzni a kozmosz többi, ösztönből vezérelt faját. A nulla-A világát azonban olvashatjuk egy bonyolult és izgalmas ügynök-regénynek is, sok kalanddal, üldözéssel, győzelemmel, halállal. Hősünk majdnem végig menekül, és fondorlatosan próbálja lerázni az ellenséget. Csak az nem tiszta neki, miért is kell menekülnie, és ha már egyszer meghalt, hogyan kerül egy másik bolygóra és miért üldözik tovább? És ki fogja megmenteni, vagy inkább neki kellene a világot megmenteni? Lassan isteni lehetőségek birtokába jut, és kezd felderengeni, mi is van a fejében, mi az, amit képvisel, és egyáltalán ki ő maga!

Kereshetjük a regényben a két filozófia különbözőségét, de ez csak ködszerűen dereng a háttérben, inkább csak díszlet, amolyan hivatkozási alap. Ha valakit érdekel, a regény befejeztével utána olvashat. Ám ettől a könyv már nem lesz se jobb, sem rosszabb. Az olvasás végére úgyis belátjuk, hogy a „nem A világa” jobb és célravezetőbb, mint az amiben éltünk, élünk.

Esetleg tekinthetjük úgy, mintha a Gép kommunistákat gyártana a jövendő számára, mert csak ők tudják megmenteni a kozmoszt. És ők tudják a társadalmat úgy irányítani, hogy az a közösség számára működjön, ne egyéni érdekeket szolgáljon. Mert az egyénieskedő versenyszellem csak szétzilál mindent. Ezt az író be is mutatja kozmikus méretben. Sőt a Vénuszt az idegenek ezért akarják elpusztítani, mert érzik, hogy a „nem A világa” hatalmas veszélyt jelent számukra. Igazságukat harsány propagandával álcázzák, és hősünknek velük is meg kell küzdeni, ekkorra már Gép sem tud segíteni neki.

Természetesen van szerelmi szál is, meg zaftos science-fiction közhelyes patronok. Csak azt nem szabad feledni, hogy mikor jelent meg a könyv. Ezek azóta lettek patronok, itt és ekkor még „vadonatúj” dolgok voltak. Mi koptattuk el őket, silányítottuk patronná.

Nagyon izgalmasan ábrázolja az író a világokat. Idilli a Vénusz világa, bár az író azt is megemlíti, hogy előtte egy forró életidegen bolygó volt (a Vénusz-szondák előtt) de az emberiség a kozmoszból összegyűjtött/válogatott növényekkel, állatokkal egy fantasztikus paradicsomot hozott ott létre. Izgalmasak, gyönyörűek a fák, és az egész vénuszi világ. Nyugalmas a Föld világa is, csak hősünknek kell állandóan menekülni, de egyébként béke és gazdagság van. És pszichológusok minden mennyiségben, akik segítenek az embereknek, meg a menekülőnek is. Meg a Gép csoda-világa, arany falakkal és drágakővel kirakott mennyezetekkel. Csak azért, hogy lássák az emberek, az érték nem külső, hanem mindenkiben belül van. Ez a „nem A világa”!

Nem árulok el nagy titkot: a végén győz az igazság, és hősünk is megfejt jó pár reá vonatkozó titkot. Hogy közben az író csöveket, lámpákat, meg vezetékeket emleget, amikor valami jövőbeli eszközt ír le, afölött nyugodtan szemet lehet hunyni. Hiszen láttam én már olyan sci-fi filmet, ahol a jövőbeli titkos támaszponton logarléccel számoltak, most meg már sokan nem is tudják, hogy mi az. Egyéb technikai bakik nem nagyon léteznek, mert az író kerüli a felesleges részleteket.

Hát akkor most összefoglalva igen furcsa lesz a végkövetkeztetés:
A. E. van Vogt már 1948-ban tudta, hogy a világot, sőt a kozmoszt csak a kommunizmus, a közösségi társadalom tudja megmenteni. Nem az a kommunizmus, ami csak nevében volt az, és amire ma acsarkodva szoktunk hivatkozni. Mintha valaki azért lenne ateista, mert a mennyország nem olyan, mint aminek az egyház meghirdette! Amíg nem valósulnak meg a jövőbe vetett elképzelések minden eljövendő társadalom utópia, nevezzük azt kommunizmusnak, vagy kapitalizmusnak. Addig csak a napi valóságot érezzük a bőrünkön. És még egy nagyon fontos figyelmeztetése van az írónak: semmit nem adnak ingyen, mindenért cselekedni kell! Ha másképpen nem, tanulással és a Játékokon való  részvétellel. Aztán vagy bejutunk a paradicsomba, vagy tovább segítjük a többeket a jövő megvalósításában.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A. E. van Vogt: A nulla-A világa kritika Mikor saját magaddal kapcsolatban rejtélyekkel szembesülsz, vadásznak rád, különleges vagy, de nem vagy tisztában képességeiddel, ráadásul mindez utópisztikus környezetben történik, akkor nagy valószínűség szerint sci-fi...
2. Vélemény: Punnyadt Prométheuszok – Roger Zelazny: A Fény Ura Ha minden lehetséges, akkor már semmi nem érdekes. Ha bármit meg tudunk tenni, legjobb nyugton maradni, talán nem okozunk kárt. Ez még buddhista bölcsességnek is...
3. Recenzió: Homo Freedomitisz – Antal József: iDeal Már novellaként nagy ötlet volt, amikor a Galaktikában megjelent. Morgolódtam is magamban, hogy egy ilyen lehetőséget ennyire egyszerűen letudni – felelőtlenség. Az írásban, de még...

Vásárhelyi Lajos kritikája az Anno kiadónál megjelent Nibiru, a halálbolygó című kötetről.

Ahogy megfordítottam – mert az utóbbi időben, könyvügyben nagyon árérzékeny lettem – megállt bennem a szuszogás, mert 390 forintért mostanság még újságot sem láttam, nem hogy könyvet. Majd amikor visszafordítottam megnézvén az elejét, elém tárult a könyv címe teljes középkori mívességében: „Lukács László Nibiru a halál bolygó… Itt a vég ha megérkezik? Valóban 2012. december 21.?” És akkor azt még nem is vettem észre, hogy a tetején (mint egy filmelőzetesnek háromszor) ott van, hogy JÖN! Sőt négyszer, csak a negyediket takarja az eljövendő űrménkű. A zsömléket ekkor teljesen félretoltam és belemélyedtem a kultúrába. Hamar rá kellett azonban jönnöm, hogy ez nem egy „Julia” nívójú sf, hanem válasz valamire, amit én nem ismerek. Hát itt a boltban mégsem olvasom el – gondoltam –, ennyit pedig nagyon megér. Így magamhoz vettem (a zsömléket is).

Aztán elég gyorsan rájöttem, hogy ez az árva könyv és írója azon dolgozik, hogy érteles rendet vágjon a káoszban, és fényt vigyen a szurok közepébe. Hát akkor én miért kezdjem fordítva a történetet? Bepötyögtem a neten az Nibirut, és rám ömlött a káosz, meg a félhomály, főleg mire majdnem mindenen átrágtam maga. Még szerencse, hogy az ősmagyar dolgokat csak érintenem kellett, mert azok nagyon egyformák voltak bármely címke is volt a homlokukra ragasztva. Maradtak a csillagok, meg a hisztérikus hitek, „bármiben, csak pusztuljon el a világ”.

És itt volt/van a mozis megjelenés is. Mint templomban a pokolról szóló oltárkép. 2012 – a katasztrófafilm. Csak a neten feltálalt részleteket láttam belőle, de így is hatásosnak ítélem. Láttam a rendező Holnapután című filmjét, és magamon észleltem, hogy a nagy végzetes katasztrófák még az én zsigereimre is hatnak. A 2012 pedig elég sok zsigeri képpel operál. Nagyon megragadó képsor volt számomra a Himalájánál is magasabb hullám, ami – gondolom – jól felsöpri a világot. És van az előzetesben egy másik nagyon bájos kép, amikor a John F. Kennedy repülőgép-hordozó ráborul a Fehér Házra. Jön a tenger, minden ropog, törik, szakad, de a villanyok még égnek az ablakokban! Hiába a fényes eszmék nem adják meg könnyen magukat! Olyan ez, mint egy jó időben megrendelt oltárkép. „Látja Mariskám, ahogy a Mihály arkangyal elintézi a bűnösöket? Egyenesen bele a gonoszok közibe! Mert megérdemlik ám, a sok elvetemült istentagadója! Csak van ott valami, ha a festő is ilyen szépen le tudta pingálni!” Mostanira fordítva: „Tudtak azok a maják valamit, hiszen milyen fejlett volt a matematikájuk! Meg az a Ronald Emmerich is jól belelát a jövőbe. Igaza is van, pusztuljon a férgese.” Mi majd óvóhelyre megyünk, teszem én hozzá itt bátortalanul, nem belegondolva abba, hogy az jár rosszabbul, aki túléli.
Egyetlen kívülálló kételyem van, hogy a Föld szilárd burka, vagy is az, amit mi annak tartunk – hangyányi hatalmasságunkban –, nem vastagabb, mint a tojás sárgáján a hártya. És az egész Föld nevű kócerájt a forgás meg a gravitáció tartja egyben, mígnem jön Szt. Emmerich, ja meg persze Nibiru, és mindez meg kavarodik…

De most térjünk vissza arra, amiből kiindultam, a könyvre. Szegény szerzőnek azért kellett a nagy erőfeszítés, mert tudta, mekkora árral úszik szembe. Szerencsére nem akar minden áron, és minden erővel meggyőzni, csak felsorolja a tényeket, meg összehasonlítja őket. Sokat idéz más világvégét prófétáló könyvekből, de leginkább olyanokból, amik a régi szövegeket próbálják értelmezni. Ez meglehetősen nehéz dolog, mivel elég széles látókörűnek kell lenni, és jó pár nyelven ajánlatos tudni, hogy mindent eredetiben tanulmányozhasson, és úgy tudja érteni, ahogy az akkoriak azt gondolták. Izgalmas utazás, és kulturális csemege.

Lukács László csak felmutatja a tényeket, de semmi következtetést nem von le, nem akar engem, mint olvasót befolyásolni. Abban hiszek, amiben csak akarok. Ha úgy gondolom, hogy jó borzongani a világvége-várásban, nem szándékszik elvenni tőlem ezt az utolsó apró örömöt. Ha másban lelek élvezetet, akkor hihetek abban is. A szerző kigyűjt egy csomó adatot, hogy hány és milyen módon meghirdetett világvége volt eddig. Elszörnyülködhetek, hogy „nahát és egyik sem jött be”! De gondolhatok arra is, hogy „igen, majd ez az utolsó 2012-ben, ez aztán majd jól beteszi a világnak, hiszen már a maják is megmondták.” De igazán csak az látszik, hogy az emberek jobban szeretnek borzongani, mint gondolkodni, elvégre a könyv nem kelendő, még feláron sem.

Pedig vannak nagyon hívő olvasók is. Egy idézetet teszek ide, amely bizonyítja, hogy még a világvége is lehet jó valamire. A szerző nevét fedje jótékony homály – megérdemli.

„Akkor mi a megoldás? – kérdezhetnéd Kedves Olvasó. Nos, van aki Csaba királyfit várja, mások Somlyó hegyére mennek imádkozni, megint mások pedig a Szentkorona megváltó erejében bíznak… precízen vigyázva arra, hogy ne kelljen semmit tenni a reménykedésen kívül. Pedig a megoldás közelít hozzánk és az ellen tényleg nem tehetünk semmit. A Nibiru 2009 májusától már fényesen látható lesz az égen, (persze mi vakok vagyunk hozzá, és nem látjuk, mondom én, pedig már látni kellene) s még lesz két évünk gondolkodni, hogy mit kellett volna tennünk egyenként és nemzetként. Aki pedig 2011 után megmarad közülünk, az talán néhány évszázadra utódainknak leírhatja, hogy milyen világot éltünk a háromezer évente megjelenő és pusztító (rendcsináló) bolygó eljövete előtt. Azt is meg kell írnia majd a jövő generációi számára, hogy e második osztályharc helyett illett volna inkább gondolkodni, hinni, magzatainkat megtartani, és a hazát nem elárulni, hanem megvédeni. Végül: abban csak reménykedhetnek a Nibiru után megmaradottak, hogy az osztályharccal együtt a cionizmust is magával viszi a Földnél tízszer nagyobb „megoldás-bolygó”… amelyről sumér eleink írtak nekünk. Csak mi nem olvastuk el!”

Egyelőre eszem a zsömléimet, amíg még világ a világ, utána meg, ki tudja…..

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Világvége 2011 reloaded – október 21-én jön az Ítélet Napja A magunk részéről nem nagyon izgultunk a 2011. május 21-re meghirdetett világvége miatt, aznap csak az esőtől tartottunk egy picit, de megúsztuk szárazon. Harold Camping,...
2. A világvége valódi időpontja: 2011. május 21. A maya papok úgy tűnik, elszámolták magukat, nem 2012-ben jön el a világvége – legalábbis egy Harold Camping nevű műkedvelő Biblia-tudós szerint. A 88 éves...
3. Helyreigazítás – Elmarad a világvége Egy korábbi bejegyzésben felhívtuk a figyelmet egy olyan “jóslatra”, mely szerint 2011. május 21-re várható a világvége, pontosan ugyanaznap, mint amikor az SFportal főszerkesztőjének a...

Isaac Asimov: Hatalomérzet
Kezdésnek nem rossz, főleg, hogy az írónak neve van. Ez teszi megbocsáthatóvá, hogy valami olyan dolgot írt, amit nem gondolt végig. Pedig érdemes lett volna. Van egy Petzvál József optikus egyetemi tanárról terjedő legenda. A híres objektívjét úgy számította ki, hogy a katonaságtól jól számoló embereket kért, akik a négy alapműveletet fejben jól tudták, és az emberekből számítógépet állított össze. Mindenki, amit kiszámított, átadta a másik katonának, és így haladtak végig a feladatokon. Egytől egyig csak részszámításokat végeztek. Tehát Petzvál kitalálta ezernyolcszáz-valahányban azt, amit Asimov itt leírt. Ám neki ez a számolgatás igen lassan ment, és el sem tudom képzelni, hogy ezzel a módszerrel hogyan lehetne irányítani az űrben egy csatacirkálót. Lehet, hogy az idegenek tényleg meg lennének lepve, ha működne. Hát igen, ha valaki híres, attól a szerkesztők sokkkk mindent elfogadnak! „Légy te is Asimov!”

Vásárhelyi Lajos novellákról szóló, egyedi hangvételű kritikai ismertetői olvashatók a Tovább után.

Nemere István: A háború 11-kor kezdődik
Úgy látszik 500 könyv után már nem olyan fontos, hogy hasson is, amit teszünk. Borzalmasan zavart, hogy ki ez a két egyed, akik itt szerepelnek? Se férfi, se nő, se semmi! Olvasás után maradt… a semmi. Semmi nem történt, csak volt egy Kozmikus Nagy Felhajtás. Még tétje sem volt. Mert az nagyon gyöngécske lábikókon állt, ami itt elő lett vezetve. De „egyszer meg lehet enni”, ahogy az éhes vándor mondaná! „Ha nem lehetsz Asimov, elég Nemerének lenned?” Sovány vigasz.

E. C. Tubb: Bukott angyal
Variáció „az idegenek mit tudnak velünk csinálni az ágyban, meg azon kívül” témára. Ám itt inkább a hajléktalanokra virrad fel a fényesnek vélt jövő. Aztán persze nem jön be, mert az irodalomban úgy van, aki gonoszkodni kezd, az elnyeri méltó büntetését. Senki ne reménykedjen, ez csak az irodalomban van így! Végül marad az ujjhúzogatás, meg a folytonos „előbbi percek”. Csak az tartja fenn a feszültséget, hogy ugyan mi lesz a végén, hogyan üt be a nyavalya? Hát nyugi, beüt. Pedig de szép lett volna…. főleg kicsit rövidebben!

Kasztovszky Béla: Gyógynövények
Itt már felvirradt a kozmikus nyelvi-kommunizmus! Ember és idegen ugyanúgy beszél és gondolkodik. Még szerencse, hogy az író jelzi nekünk, ki kicsoda. Ezt kapjuk mi, az idegenek meg pár jól használható gyógynövényt. Tehát senki ne lepődjön meg, ha egy istenhátamögötti réten kis zöld emberkékkel találkozik, akik kamillagyűjtő gereblyéket húzkodnak, vagy ölszámra gyűjtik a pipacsot. Csak mentik a Kozmoszt. A novella hangulata azonban nagyon jó, kellemes kisvárosi atmoszférája van.

A. és B. Sztrugackij: Vándorlókról és utazókról
Csak köszönni tudja az olvasó ezt a novellát. A valóságban semmi kaland, semmi akció, csak gondolati síkon. Hárman napoznak a vízparton. Ott, ahol esetleg a vízben kalandvágyó idegenek vannak? Vagy nincsenek? Semmi nem biztos. De ez a bizonytalanság erősebb minden valóságnál. Bele lehet borzongni a leheletébe. Piknik a nagy kommersz sci-fi partján! És lehet hallgatni az Üresség Hangját, ha szerencsénk van. Vagy elgondolkodni, hogy az egyszerűnek látszó világ milyen bonyolult. Közben fontolgatni, hogy mi a nyavalyát keresett az pár szeptopod (lábasfejű) az erdőben egy csomó vizes algával a „bögyében”?

Kánai András: Bábel folyói
Úgy látszik, megszállott hittérítők mindenhol vannak. A múltban, a jövőben, és a két vég között is. És ha már valaki elkötelezte magát, tűzön-vízen és minden időben ki kell tartania. Az író ide-oda ugrál a történetben, de ez adja az elmondás izgalmát. Tiszta történet, és szép elbeszélés. A végére talán minden kiderül… Csak valahogy pont a legfőbb dolog, a megvilágosodás ábrázolása marad el. Pedig enélkül Buddha is hiába ült volna a fügefa alá. Ha ebben valahogy minket is részeltetett volna az író, erősebb lett volna minden. Még akkor is, ha esetleg a hős nagyon hülyén érezte magát a megvilágosodás pillanatában. Ám ez adná meg cselekedetei értelmét, és az írásét is. De azért lobog az a láng!

Robert Silverberg: Schwartz a galaxisok között
Schwartz kultúrantropológus egy globalizáltra maszatolt világban, ahol mindenütt ugyanazt lehet találni, el sem kellene mozdulni otthonról, hogy tudjuk, mi van a világ másik felén. Ezt a szürkeséget vágja hallgatói fejéhez, akik ezért sikeres tudósnak tekintik. Ám ő változatosságra vágyik, és még teóriái is vannak hozzá. Meg álmai, egy jövőbeli, sokszínű világról, és az ottani különböző lényekről. De az is lehet, csak a szíve vacakol, és attól vannak a látomások? Vagy csak menekülés a globalizáció kényelmes szürkeségéből? Vagy öregkori menekülés a szép és kívánatos légikisérő kisasszony elől? Bármelyik lehet, mert nem a történet a fontos, hanem az izgalmas elméletek, gondolatok. Nem történik semmi, csak a sci-fi-ben ritka gondolatok felsorolása. Pedig lőni is lehetne.

Michael T. Cricket: A miniszterelnök-jelölt
Kovács „Tücsi” Mihály ír egy magyar történetet, ami Magyarországon játszódik, magyar szereplőkkel. Csak a neve vált valamiért Michael T. Cricket-re! Hogy ez miért történhetett meg az az igazi sci-fi, nem a történet. Az egy jó gunyoros história, egy parabola a „napi valóságunkról”, meg a hétköznapjaink fantasztikus helyzeteiről, és politikusairól. És csodálkozunk, hogy magyar íróból, hogyan lesz véletlenül „angol”! Kínosan nevetünk, mást nem tehetünk. Megérne egy új sci-fi novellát.

Ted Chiang: Kilélegzés
Az író nagyon tudja, a szavakat hogyan kell alkalmazni. Tud hangulatot teremteni a semmiből is. Talán a telefonkönyvet is meg tudná regényesíteni. Nem is tesz többet, sajnos. Mert igazán nincs történet, nincsenek szereplők, nincs környezet, nincs semmi. Csak nyomasztó hangulat, valami lassú végítélet. De megoldás sehol, mint krimiben, ha megvan a gyilkosság, de nem lesz meg a tettes, és nem is keressük. Pedig talán kellene…

László Zoltán: Temetői járat
Regény mennyiségű ötlet, de a főszereplő annyira el van foglalva a maga űzött vadságával, hogy csak azt veszi észre a világból, ami az ő szájíze szerint látszik. Eddig rendben is van, de aztán a megtérése olyan, mint egy villámcsapás. Teljesen motiválatlan, azt érezzük, mintha elfáradt volna a nagy rohanásban, és „lesz, ami lesz” alapon már bármibe beleegyezne. Ám mint olvasó nem azt érzem, hogy ez befejezés, hanem ez csak olyan „abbaszakítás”, mert csak ilyen hosszú anyagra tellett. Vagy esetleg akkorra már elfáradt az író, meg a hőse is! Pedig az ötlet ennél sokkal többet is bírt volna, akkor az író miért nem?…

Mike Resnik: Hittétel
Az emberi lélek kesze-kuszaságát, mindég a gyengébbek, kutyák, gyerekek, robotok és a másik ember szenvedik meg. Rajtuk próbáljuk számon kérni, ami nekünk sem tiszta. Hitünk olyan gyenge lábakon áll, hogy mindentől félteni kell. Vagy olyan erőseken, hogy mindenkinek félni kell. Papunk hezitál, és túlságosan magával van elfoglalva, ezért szétcsavarozzák a háziszolgáját. Az pedig csak közhelyekkel tud védekezni. Sajnos az már az ő titka marad, hogy fémlelkében mekkora a változás. Erről a robot témáról, már kicsit lekopott a króm, de azért még valami halvány visszfénye maradt. Ezt fényesítgette újra az író. Alkonyi csillogás.

Takács Boglárka: Az asztal
Amit nem szoktam mondani, de nem is illik: ez nem más, mint női csacsogás. Minden csak alibi, hogy női lelkünket kiöntsük. Még talán a sci-fi is! Az pedig elkeserítő, hogy még azt a pici poént is elvette tőlünk, ami egy kis fényt hozott volna az életünkbe. Pedig azt mi megérdemeltük! Már csak a titkosszolgálatokban bízhatunk, vagy még azokban sem, mert ezt ők sem vették komolyan. Pedig elő lettek ráncigálva a háttérből.

Jean-Claude Dunyach: Az emberi test rabságában
Álomszerű lebegés, mintha a mindenség súlytalan és örök volna. Ennek az álomnak az alján súlyos dolgok mozdulnak, ám erre nincsenek szavak. Még az író is csupán érzékeltetni tudja. Apró titkok vagy igen súlyosak, nem láthatjuk az igazságot. Mikorra pedig felvirrad a fény, minden megváltozik, más értelmet nyer. Nagyon hangulatos írás a szabadságról és a személyiségről. Kik is vagyunk, és mi a dolgunk? És mit tudunk, vagy nem tudunk azzal az áhított kapcsolattal kezdeni.

Somlai Nóra: A farmer és a lányka
Az irodalom, a halál és a lányka! Csak pár mozzanatra vagyok kíváncsi. Miért kellett ezt megírni? Logikus ugyan, de az nem segít rajta. És hogy ennek a szőke „nyuszómuszónak” darabra csak annyi melle volt, mint egy szimpla szőkének, vagy annyi, mint egy anyanyúlnak? Mert akkor megértem, hogy a farmer szeme „rákattant”. De úgy sem lesz hosszú életű, mert a húsevő nyulak korán halnak! Ja, és hogy az edzőcipőt ragtapasszal rögzítette-e a bokájára? Minden alkalom felérhetett egy vad epilálással, amikor levetette. Mindent lehet, de nem mindent szabad. És főleg beválogatni egy ilyen antológiába! Szerencsére rövid.

Elisabetta Vernier: Embargó
Minden pusztul, az irodalom is. Meg a gépek, amik csendes éjszakákon pótalkatrész után vonítanak! Társadalmi méretű szervizraktár, és benne semmi mozgás. Legalább lenne valami próbálkozás, a kilábalás felé? De még azt sem tudjuk meg, miért is leledzünk a gödör fenekén. Ha nem íródik meg, nem lett volna szegényebb a világ. Csak esetleg az olvasónak több ideje maradt volna meg. Bár mit tesz az olvasás helyett, az mind hasznosabb cselekedet.

Antal József: Távlatok
Mint egy műszaki rajz, hideg és pontos. Semmi felesleg, bár néha pár „magyarázó mondat” nem ártott volna. Egyetlen lélegzetre jó pár sci-fi novellát kapunk. Valaki ennek harmadával is jól el tudott volna vacakolni. Szépen egymásból épülnek a történetek és az életek. És a szerző még vissza is zárja őket. Hideg és logikus szerkesztés. Olvasás után van min gondolkodni.

Szergej Lukjanyenko: Mint férfi a férfival
Rövid, de hatásosan rossz. Van rá egy régebbi meghatározás is, hogy: „úgy sz**r, ahogy van”. Könnyen feledhető, de még jobb lett volna nem olvasni. Olyan macsósan „nyuszómuszós”!

Szélesi Sándor: Hogyan szabaduljunk meg önmagunktól?
Ha ez neki sikerülne, lehet, több embernek szerezne örömöt, mint ezzel az írással (de ez csak gonoszkodás). Az írásban kicsit sok a Szélesi, és mint tudjuk, jóból is megárt a sok. Hangulatos, kellemesen anekdotikus hangulata van. Csak valahogy, valami hiányzik. Mintha a nagy ide-oda időutazgatásban, valaki valahol ott felejtette volna a lényeget. Ennek a novellának hiányzik a közepe. Az író vagy a szerkesztő megpróbálja kínos mosollyal összehúzni a széleket, hogy ne látsszon a lyuk, de érezni a varrást. Az olvasó szemét nagyon megakasztja. Vagy csak a kritikusét? Mintha a Vigadó felrobbantása valami más felrobbantása helyett történt volna? De nem kukacoskodok tovább, még majd az a vád ér, hogy az a bajom, én nem lettem beleírva! Jól olvasható, és lehet, csak nekem hiányzik az a valami, amit nem tudom, hogy mi lehetett.

Gustavo Valente: Az utolsó út
Engem itten hülyítenek sci-fi ürügyén. Vegyünk egy kis ezt, adjunk hozzá egy kis azt, majd jól rázzuk össze, és már meg is van a novella. Csakhogy az alkotórészek végig külön maradnak. És csak erővel lehet lenyomni az olvasó torkán. Pedig a jó novella olyan, mint egy pohár finom bor. Ez pedig olyan lőre, amiben ocsúszálak úszkálnak. Nem létezik, hogy egy akkora országban, nincsen nála jobb! Keresni kellett volna, ezt meg kihagyni.

F. Tóth Benedek: Hiszed vagy nem
Megint egy jó novella, ami egy regény sűrűségével bír. Annyi minden történik benne, és olyan gondolatok vetődnek fel, hogy az egy regényre is elég lenne. De szerencsére, mi csak egy novellát kapunk. Mert azt már tapasztaltuk, hogy esetleg a hosszabb írás a tömörség és a hatásosság kárára ment. De ez briliáns és ütős. Utána van min gondolkodni. És még csak nem is lőnek… Pedig lehetett volna.

Jonathan Lethem: Katasztronauta
Egy, a Kozmosz partján ülő, Mikes Kelemen hallgatja a mindenség mormolását, és elszenvedi a hétköznapok kínjait. Írja leveleit a társának, de az is lehet, hogy a senkinek. Nagyon őszinte történet, minden hősiesség nélkül. Talán ettől lett annyira hősies és emberi. Minden mellékes, csak az emberek a fontosak és a világ, amivel próbálnak megküzdeni. Minden rövidsége mellett nagyon sok keserűséget mutat meg. És minél sötétebb, annál vidámabb. Sajnos csak egy közhely jut eszembe, de nagyon kifejező: Hiába, aki tud, az tud!

Galántai Zoltán: Asztreión háza
Mintha egy szerepjátékot játszanék egy pörgős számítógépen. Minden készen kapott, semmin nem kell gondolkodni, csak törtetni a cél felé, és ha kell lőni, bármivel lőhetünk, ami kézbe akad. Hogy ki kicsoda, és mi miért van, az itt nem fontos. Igazából nem is derül ki, hogy mi is a fontos. Játszottunk egyet tét nélkül, és mi jót szórakoztunk – mármint az író. Sajnos az olvasó nem mondhatja el ugyan ezt. Pedig színes, szagos és szélesvásznú történet.

Robert Charles Wilson: A megfigyelő
Egy régi nyaralás emléke, kitűnő hangulatokkal, és jól ábrázolt szereplőkkel. A főszereplő látomásai kellő feszültséget keltenek. Még a csillagászat és az álmok sem erőltetettek. A megoldás pedig csak úgy mellékesen van oda vetve, semmi szájbarágás. Csak a sok lábjegyzet, de hát biztonságban akartak bennünket tudni.

Tom Anderson: A projekt
Hagyományos a felállás, és hagyományos a lebonyolítás is. Jók a párbeszédek, igazi semmitmondóak. Bár ezt a technikát Asimov tudta legjobban csinálni. A végén pedig ez a „komámasszony, hol a bolygó?”, kissé erőltetetnek hat. Ennyire nem csenghetnek össze a kozmikus pillanatok. Keményebben meg kellett volna dolgozni a hatásért. Így sajnos könnyen feledhető.

Hát szóval ez volt a kétszázas cinkéjű zacskóban. Vegyes, de ízletes. Van benne mindenféle. De elfogult vagyok, mert szeretem a novella-válogatásokat, bár az utóbbi időben nem nagyon divatosak. Olvasás után eszembe jutott, a vers folytatása, „A kiskirály sem él jobban.” Hát akkor szemezgessünk, magoljunk…

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A lélek éjszakája – könyvkritika: Káli dala Akár egy szerkesztő útinaplója is lehetne: „Hogyan jártam Indiában” címmel. Hiszen úgy indul a történet, hogy egy irodalmi szerkesztő leközöl pár verset és elindul megkeresni...
2. Kozmikus meskete – Turcsányi Ervin: Az ég bujdosói Hol volt, hol nem volt, egy közel-közeli galaxisban volt egyszer egy ember. Ez az ember egyszer elhatározta, mesét mond a népek szórakoztatására, no meg azért,...
3. Huzagolt adrenalin – a Valós halál kritikája Kurvák, katonák, levitézlett stricik, rendőrök sorakozó! Igazodj, mert megérkezett a Jövő! Már ahogyan az író elképzeli ezt a jövőt. De a végére nekem olvasónak nagyon...