TV

Ascension – a Mad Men találkozása a Battlestar Galacticaval


Sok apró problémától hemzseg ugyan, de a Defiance óta az Ascension minisorozat az első olyan húzás a Syfy részéről, ami reményt keltő: a szebb napokat is látott csatorna mintha kezdene visszatalálni az elmúlt években szégyenletesen elhanyagolt sci-fihez. A hangulat kellemes, a karakterek érdekesek, a központi rejtély érdekfeszítő, az alaphelyzet sem rossz – még akkor is, ha vannak azért logikai bukfencek, amiket illett volna jobban elkendőzni.

Az alaphelyzet rém egyszerűnek tűnik, legalábbis kezdetben: a 60-as évek paranoid, világvégétől rettegő környezetében az Egyesült Államok néhány száz fővel elindított egy űrhajót, az Ascensiont. Összeszedték a legragyogóbb elméket, meg némi kísérőszemélyzetet, és elindították a társaságot a Proxima Centaury felé, hogy 100 év – három generáció – alatt elérjék azt, és kolonizáljanak ott egy lakható bolygót. Így ha a Földön maradt pár milliárd ember sikeresen kiirtaná magát, az emberiség valahol újra tudja kezdeni.

Az Ascension számára így nagyjából a hatvanas években megállt az idő: kulturális utánpótlás hiányában például 2014-ben is az az öltözködési stílus, azok a zenék, filmek és könyvek a menők, amik akkoriban voltak. A Star Trekről például pont lemaradtak, ahogy az összes későbbi tévésorozatról, zenéről, mozifilmről egyaránt.

A minisorozat három epizódja már 2014-ben játszódik, a második generáció idején – és ez egy fontos momentuma is az alaphelyzetnek. Ahogy az aktuális kapitány, William Denninger keserűen megjegyzi, az első és az utolsó kapitányra fog emlékezni a történelem: aki elindította a hajót, és aki alatt eléri a végcélját. A kettő között szolgálókat el fogják felejteni. Ez az érzés azonban nem csak a kapitányt érinti, hanem mindenki mást is a fedélzeten: a feszültség érezhetően egyre növekszik az átmeneti generációban. Ők azok, akik sosem láthatták a Földet, és reményük sincs arra, hogy valaha a lábukat tegyék a Proximára. Ők azok, akik sosem fognak másokkal találkozni, mint a hajó 600 fős legénysége, akik sosem láthatnak igazi tengert, csak a hajó medencéjét, sosem válhatnak filmcsillaggá vagy baseball sztárrá – akiknek a sorsa azelőtt eldőlt, hogy megszülethettek volna.

Bár sok szempontból megállt az idő a hatvanas években, az Ascension zárt mikrotársadalma azért változott – nem feltétlenül előnyére. Kimaradtak az elmúlt 50 év földi fejlődéséből, így kicsit más irányt vettek a dolgok. Például nehezen átléphető kasztrendszer alakult ki: a szó szerint az alsóbb szinteken dolgozó munkások nem nagyon tudnak feltörni, akkora a szakadék köztük, és a felső szinteken dolgozó “uralkodó” réteg között. Kitörni legfeljebb a tehetséges fiatalok tudnak: a fiúk egy része számára a tiszti iskola járható út… a lányok számára, ha nagyon-nagyon csinosak, akkor a finoman stewardess-képzőnek nevezett intézmény, ami lényegében professzionális luxuskurvákat nevel belőlük a felsőbb rétegek úri igényeinek megfelelően. A politikusokat mondjuk ez a rendszer sem tudta kiirtani magából, a tanácstagok játszmáiban viszont a “stewardessek” szolgáltatásai fontos valutaként funkcionálnak. A női egyenjogúságig ugyan nem jutott el a fejlődés, de legalább a stewardessek vezetője (vö. madam) részt tud venni a játszmákban.

Az Ascensionön játszódó történetszálakhoz az ihletet egészen egyértelműen a Mad Men című sorozat szolgáltatta: ugyanolyan, mai szemmel egyszerre idegen és mégis ismerős, egyszerre vonzó és taszító közeget próbál felépíteni, ahol a politikai korrektség ismeretlen fogalom, igény sincs hasonlóra, az egyszerű munkásokat és a gazdag rétegeket felhőkarcolónyi távolság választja el, és egy bizonyos szint felett már a szex és a hatalom körüli játszmák jelentik az izgalmat az életben.

A sorozatban ez a szociológiai szál viszonylag jó, annak ellenére, hogy a fentiek miatt egyáltalán nem eredeti, sőt, inkább csak olcsó másolata a Mad Mennek. Bizonyos kérdéseket meg jobb, ha nem feszegetünk, például azt, hogy egy hatvanas évekbeli űrhajó rakományába tényleg fontos volt-e bepakolni egy akkora rúzskészletet, hogy az garantáltan kitartson 100 évig – vagy pedig biztosítottak helyet egy szépségipari gyártósornak, ami folyamatosan ellátja a nőket megfelelő mennyiségű sminkkészlettel. Meg mondjuk miért nincs egyetlen idős ember se a hajón, mondjuk egy hetven-nyolcvan év körüli aggastyán – miért mindenki középkorú vagy fiatal.

A bili nagyjából akkor kezd el kiborulni, amikor 50 év után megtörténik az első gyilkosság az űrhajó fedélzetén. Lorelei Wright erőszakos halála az, aminek a nyomozása közben pillanthatunk be a hajó működésébe, viszonyaiba, és tapasztalhatjuk meg a felszín alatt fortyogó indulatokat. És ennek mentén derülnek ki újabb és újabb részletek a hajó küldetésével kapcsolatban – mert semmi nem lehet egyszerűen az, aminek látszik. Ennek kapcsán már klasszikusabban scifis fordulatok jönnek elő – ezek azonban olyan jelentősen felborítják az előzetes elképzeléseket, hogy inkább nem feszegetem egy spoilermentes kritika keretein belül.

Ezen fordulatok jelentős részére viszont nem is az űrhajón, hanem a Földön derül fény: a történet másik főszála ugyanis napjaink Földjén játszódik, és egy, az Ascension rejtélyével összefüggő konspirációs vonal is kibontakozik.

Ami jó a sorozatban: a rendezés és a színészek. Még a történet is rendben van, nem túl eredeti, de nagyon meglepő fordulatokkal operál, amik izgalmassá teszik. Az ördög a részletekben lakozik, a problémákat pedig egy picit alaposabb forgatókönyvvel el lehetett volna kerülni. Egyrészt, az űrhajón picit sok karakterrel próbál játszani, emiatt bizonyos személyes vonalak egyszerűen gyengék. A másik probléma a tudományos megalapozottsággal van: az ilyesmit nem nagyon szoktam számon kérni, elvégre a Star Warsban sem az a lényeg, hogy hogyan működik a hiperhajtómű és a fénykard. Itt azonban cél volt némi realisztikusság, de sajnos több helyen úgy kilóg a lóláb, hogy zavaró. Gravitáció, 100 évre elegendő készletek (plusz gondolom, a kolonizáláshoz szükséges egyéb cuccok) mennyisége, vagy hogy mennyire praktikus dolog élő csirkékre és disznókra alapozni egy generációs űrhajó ellátmányát… a korábban már említett luxuscikkek (például drága borok, whiskeyk, szépségápolási termékek) pedig mit keresnek egy ilyen járművön.

Ezek a problémák amúgy nem tetszik élvezhetetlenné a sorozatot, de azért azért megkövetelik, hogy tudatosan rakjon félre a néző néhány kérdést… ami azért zavaró. Ezeket pedig el lehetett volna kerülni egy picivel jobb forgatókönyvvel.

Az irány mindenesetre nem rossz, és ha még csinál pár sorozatot a Syfy, akkor még az is elképzelhető, hogy vissza tudja szerezni a régi presztízsét. A kérdés már csak az, hogy az Ascension akkora cliffhangerrel ért véget, hogy a fal adja a másikat: vajon lesz-e bennük annyi tartás, hogy egy második – és feltehetőleg utolsó – évaddal le is zárják a történetet. A visszajelzések egyelőre elég vegyesek, sok helyen negatívabbak a kritikák, mint amit érzésem szerint megérdemel a széria. Az elvi lehetősége egyébként meg van annak is, hogy a Battlestar Galactica mintájára a minisorozatot követően egy teljes szezonos rendelést is kapjanak a készítők: de azért a BSG minisorozattal összevetve azért nem áll olyan erős lábakon a dolog.

 

https://www.youtube.com/watch?v=25ZuWjyKp84

Verdikt

Történet 70%
Színészi játék 90%
Rendezés 80%
Összhatás 70%
Final Thoughts

A helyes irányba tett jó lépés a Syfy részéről az Ascension.

Overall Score 77% Ajánlott
Readers Rating
1 votes
54