Szélesi Sándor könnyed, Star Wars témájú novellája eredetileg az X-Magazin 1997. júniusi számában jelent meg. Főhőse az a szerencsétlen, aki nehezebb és életveszélyesebb munkát végez, mint akár a birodalmi admirálisok vagy a Vader ökleként is ismert 501-es légió rohamosztagosai. (A szerk.) – Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm… – Adler Hordag odébb lökte az összecsomózott ruhacsomagot. – Azt mondták, hogy micsoda megtiszteltetés, és hogy jóval kevesebb lesz a munkám, és jóval nagyobb a fizetés, meg a juttatások… Most már tudom, miért… – Miért? – Mert nem akadt másik hülye, aki vállalta volna. – Mit panaszkodsz? – kérdezte Lingaless Doo. – Nem így van? Figyeltem a múltkor, amikor nagyjavításra dokkoltunk a Permutan holdján, hogy mennyit költöttél italra, meg a nőkre… A kábszerről nem is beszélve! – Fogd be a szád! – Aztán meg tényleg alig van munkád. Egyetlen emberre mosni… Nekem meg ott az egész század! Az alatt a rohadt testpáncél alatt mindenük befülled. – De ha pecsét marad a ruhákon, akkor téged nem készítenek ki. Én folyton attól félek, hogy egyszer durvaszálú marad egy gatya, a Nagyúrnak pedig kipirosodik a… szóval ott, ahol amúgy is kényesebb. Mi történik akkor velem? – Ahogy hallottam a Nagyúr amúgy sem használja a … – Fogd be a szád! Szerintem csak azt nem hall meg, amit nem akar! Amióta mosok rá, jobban be vagyok tojva, mint egy bevetésen… – De hát nincs is a rombolón! Adler leroskadt a székre. – Ajjajj! Arra gondolt, hogy mennyi dolga lesz holnap, ha a Nagyúr visszatér. Amikor leszáll egy bolygóra, mindig rengeteg mocskot szed össze. – A legrosszabb, amikor a köpenyének az alját kell tisztogatnom – folytatta a panaszkodást. – Vastagon rakódik rá a sár, meg azok a kiszedhetetlen olajfoltok… Imádtam a Hoth bolygót. Csak jég, meg víz mindenütt. Erre olajosan jött vissza. Kimosom, aztán tisztogatom, tisztogatom… És a végén kifakul a ruha. Képzeld el azt a fényes, fekete köpenyt szürke foltokkal, itt-ott bolyhosan! – Úgysem látja! A hátán hordja. Szólni meg senki sem mer neki! – Tudod is te, hogyan öltözködik! És ha végignézi a ruházatát reggelenként? – Nem hiszem… – Kínosan pedáns – mondta Adler. – Nem engedheti meg, hogy röhögjenek rajta a háta mögött! A múltkor salakos volt. Hogy a fenébe?… Még az inge ujja is… – Én akkor sem hiszem. És örülj, hogy azt a vödröt a fején nem te tisztogatod! – Fel kéne jelentenem téged. – Azt ugye saját maga csinálja? – Mit tudom én? Még sose láttam anélkül… És nem is nagyon akarom látni. – Más ember fogat mos reggelenként, ő biztos a kupakját törölgeti. A szájszagára amúgy sem kell vigyáznia. – Jaj, mi lenne már, ha befognád a szád? – kérdezte Adler. Mindketten elhallgattak. Adler idegesen játszadozott egy tiszti egyenruha gombjával. Kis idő múlva feltette azt a kérdést, amely már régóta idegesítette. – És mi történt az elődömmel? Senki sem mer mondani semmit. Lingaless megvonta a vállát. – Úgy tudom, hogy felrobbant a Halálcsillaggal együtt. – Persze! Rémálmaimban látom, ahogy a magasba emelkedik, és szép lassan megfullad egy láthatatlan kéz szorításában. – Melyiket nehezebb mosni? A köpenyt vagy a gatyát? – kérdezte Lingaless, és Adler vállára csapott, hogy kizökkentse kétségbeesett hangulatából. – Egyformán nehéz… A gatya is fekete. Nem olyan mocskos. Alig vannak rajta foltok. – Eszik a Nagyúr egyáltalán? – Ha kijön belőle… – Hát azzal a köpennyel a klotyón! – Amikor a szolgálatába léptem, először az ingével szenvedtem meg. Alaposan beleizzadt. Illetve csak sokáig maradt rajta. – A Halálcsillag után? – Aha. Több napig hordta… Megkeményedett, mint a száraz kenyérhéj, és kifényesedett, mint a sisakja… A mosásban viszont teljesen elvesztette a színét. A végén kidobtam. – A szabókat sem irigylem – jegyezte meg Lingaless. – Ráadásul nekem kell vasalnom! – jajdult fel Adler. – Milyen illatot használsz az öblítéskor? – Mindegy! Abban a maszkban úgy sem érzi. Először levendulát használtam, de aztán magához hívatott az admirális és közölte, hogy nagyon kellemetlen, amikor a Nagyurat levendulaillat lengi körül. Ránéz valakire azzal a… és a fülébe hörög, közben pedig illatozik… így most valami keserűbbet használok. Fogalmam sincs mi az. Még azt sem tudom, melyik bolygóról származik. – Nem lehet már követni! Ahány bolygó, annyiszor ezernyi illat! Melyik admirális volt? – Én meg azokat nem bírom követni! Valamelyik korábbi… Lingaless megvakarta a fülét. – Azt a szagot éreztem a múltkor a mosófülkédben? Adler összevonta szemöldökét. – Neeem. Az a zoknija volt. Iszonyú a lábszaga. Én szagolom helyette is. A csizmában bepállik a lába. Ő meg csak szörcsög a maszk mögött, és fogalma sincs róla, hogy milyen vadállatias a szobájának a hangulata… – Hogyhogy nem érzi, ha ragad a zokni? Nem viszket? – Ez az önuralom! – Ez az Erő! Szerintem az admirálisok is a szagtól fulladtak meg… – Egyszer én is attól fogok! Lingaless elvigyorodott. – És most képzeld bele magad annak a helyzetébe, aki a császárra mos! Adler titokzatosan közelebb intette a másikat. – Pszt! Én azt hallottam, hogy a kámzsája alatt nincs semmilyen ruha, körülötte pedig állandó az ózonillat…]]>