Anthony Ryan a Hollóárnyék-trilógiával kétségtelenül valami monumentálisat hozott létre, de az egyenként ezer oldalas kötetekben a mennyiség nem mindig áll arányban a minőséggel. Az első kötetről, a Vér énekéről ódákat zengett mindenki, ahogy mi is. A várúr már megosztóbb volt, de hát a második részeknek bizony megvannak a maguk tipikus gyengeségeik. Így értünk el a harmadik részhez… És sajnos azt kell mondanom, A tűzkirálynő sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. ryan_tuz_kiralyno_boritoA tűzkirálynőben az előző kötetekben megismert szereplők szétválnak, mindenki másfelé indul, hogy a maga módján jelentsen fenyegetést a Volári Birodalomra. Lyrna királynő miután visszafoglalta Alltort, flottát épít, hogy a tengeren átkelve egyszer s mindenkorra végezzen az ellenséggel. Eközben Frentis testvér kezdetben maroknyi csapatával belülről gyengíti a voláriak ellenállását, városról városra haladva felszabadítja a rabszolgákat és szítja a lázadás tüzét. Vaelin al Sorna a hómezők felé indul, hogy a Szövetségest megtalálásával teljes és végleges legyen a győzelem Természetesen a végső nagy csatára minden szál összeér, minden szereplő találkozik Volár falai alatt A tűzkirálynő több sebből is vérzik. Az első maga a történet: egyrészt indokolatlanul hosszúra nyúlik, az előző két kötet is terjedelmes volt, de akkor nem untatott. Most néha úgy kellett rábírnom magam a tovább olvasásra, és még csak nem is érte meg az utolsó oldalig küzdeni, mert a befejezés kiszámítható és Ryan bosszantóan boldogtalan sorsot szán minden szereplőnek. A másik probléma, hogy az író mintha elveszett volna a részletekben, ötletekben. Rengeteg olyan kitérő van, amelyik nem viszi előre a történetet. És ezzel el is jutottunk a harmadik kérdéshez, a karakterekhez. A Vér énekének a legnagyobb erőssége a karakterábrázolás volt, Ryan erről mintha elfeledkezett volna a nagyszabású történet végére. A harmadik kötetre szinte megjegyezhetetlen mennyiségű szereplő van, bevallom párszor elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda és miért csinálja azt, amit. Ráadásul az előző kötetekből ismert főszereplők is néhol cél meg motivációk nélkül mászkálnak fel s alá, csatától csatáig. Ez különösen azért fájó, mivel a már említett regényszerkezet is megborul, ha az elvileg meghatározó karakternek nincs semmi egyéni hangja. Még Frentisnek és Revának sem, pedig a harmadik kötetre ők válnak a legplasztikusabb, legszerethetőbb karakterekké, miközben Lyrna királynő bosszantóan ellenszenves lesz, Vaelin meg egyszerűen szürke. A Trónok harcából ismert szerkezet, miszerint az egyes karakterek nézőpontja váltakozik a fejezetekben, a Tűzkirálynőben még hangsúlyosabb, mint az előző két kötetben. Lehetetlen feladat egyformán izgalmassá tenni minden történetszálat, de nehéz örömmel olvasni valamit, ha érdektelen száz oldalakon kell átrágom magam, mire előkerül az a szereplő, aki érdekel. Azért vannak pozitívumai is a regénynek. Ryan nagyon ért a csatajelentekhez, hihetetlen kreativitás mutat ezen a téren. Mindenféle csatával találkozunk a regényben: hajócsata a tengeren, ütközet a szárazföldön, hadsereg-hadsereg ellen, rabszolgák hivatásos katonák ellen, kétszemélyes párviadal, embert az állat ellen, állatok-állatok ellen… Ezek néhol nagyon naturálisan, de izgalmasan, jó ritmusban vannak megírva. A másik erénye a regénynek, amely sajnos háttérbe szorul az akció mellett, hogy felvet érdekes morális és lélektani kérdéseket. Az egyik ilyen a bosszú. Mi van, ha valaki a bosszútól vezérelve pont olyan kegyetlenné válik, mint akik ellen harcol? Frentis karakterén keresztül a lelkiismeret, a gyilkosság pszichológia hatása jelenik meg, nem véletlenül van az az érzésem, hogy ő a legösszetettebb és legizgalmasabb szereplője a regénynek.]]>