Álmok a jövőről – könyvajánló – 1. rész
Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből áll, mindegyik négy-négy elbeszélést, novellát tartalmaz:
I. Űrutazás
John Wyndham: Túlélni
Anne Mccaffrey: Az éneklő hajó
Dmitrij Bilenkin: Űrhidegfóbia
Cesare Falessi: Az űrpilóta igazsága
II. Én, a robot
Walter M. Miller: Én alkottalak
Keith Laumer: Háborús ereklye
Herbert W. Franke: Joe, a kiborg
Brian W. Aldiss: Neanderbolygó
III. Harmadik típusú találkozások
Robert Sheckley: A szörnyetegek
A. Bertram Chandler: A ketrec
Arthur C. Clarke: Tüzek a mélyben
Ray Bradbury: Valaki, aki vár
IV. A jövő társadalma
Frederik Pohl: Alagút a világ alatt
Kate Wilhelm: Nagy voltál, baby!
Juan G. Atienza: Három- vagy négymilliárd kivándorló
Ilja Varsavszkij: Az örökös
Hirdetés
Kiváló a kötet összeállítása, már az előző részben is tetszett az az ars poetica, hogy a jó könyv titka a válogatott írók sokszínűségében rejlik. A többnyire angol és amerikai szerzők mellett a világ más tájairól is csemegézett a szerkesztő, így szovjet- orosz, olasz, osztrák, ausztrál, spanyol szerző tollából származó kisepika is terítékre került a könyvben.
John Wyndham: Túlélni (1956) című horror sci-fije sokkolt, ez az űrutazás a Marsra bizony rémálom a javából. A Sólyom űrhajó talajkutatókat, bányászokat és kalandorokat szállít a vörös bolygóra. Egy váratlan meghibásodás után 14 férfi és 1 nő reked az irányíthatatlanná váló űrjárművön. Egy szemernyi esélyük sincs a túlélésre. A kivétel itt is erősíti a szabályt.
Wyndham története nyitó novellának nekem túl erős volt, véres borzongás a javából.
Ha már álmodnék valamit a jövőről, én elsőre nem ilyen sztoriról ábrándoznék. Bár az álomképeknek nem parancsolhatunk, jönnek kéretlenül.
Anne Mccaffrey: Az éneklő hajó (1950) melankolikus meséje meghatott, több érzelmet fedeztem fel egy gömblényben, mint néhány kevélyen könyöklő kortársamban. A kötelességteljesítés példaképeként tisztelem e fura ember és gép keveréket: a Helva néven öntudatra ébredő titokzatos agyhajót. A tisztelet, a csodálat és a szerelem emócióját is megtapasztalja, de kegyetlen árat fizet érte.
Dmitrij Bilenkin: Űrhidegfóbia (1972) novellája arra figyelmeztet, hogy a dermesztő gondolatok a valóságérzetünket könnyen befolyásolhatják.
Cesare Falessi: Az űrpilóta igazsága (1963) fogott meg a legjobban, ez az elbeszélés a kedvencem a könyvből. Hiszen gyakran érzem magam is úgy, hogy a hivatás taposómalma és a gyermeknevelő, családszerető magánélet gyakorta összeegyeztethetetlen.
A főhős egyszer csak rádöbben, hogy a hírnév, a karrier, az űrutazás paradoxona által lehetséges hosszú, gazdag élet, nem ér fel egy pici apróság ölelésével, mosolyával.
W. M. Miller: Én alkottalak (1958) cselekményében egy távoli holdon kitartóan, hűségesen szolgáló automatikus robotautomata fegyvercentrum meghibásodik, és irtózatos gépfenevaddá válik. Mindenkit ellenségnek tekint, még a megjavítására küldött alkotóit is.
Keith Laumer: Háborús ereklye (1972) balladája szinte az előző folytatása, de antitézise is egyben.
Az Űrhadsereg tulajdonát képező öreg csatagép egy városka avitt műemlékévé vált. Rozsdás, beszélgető emlékoszlopként tekintenek rá, a távoli háború utolsó mementójaként.
Ám váratlanul felbukkan a Hadianyag-felszámoló Bizottság tisztje, és bebizonyítja, hogy az öreg fegyver, nem vén fegyver. Az is igazzá válik az utolsó csata után, hogy ha a robot megtette a kötelességét, akkor a gépezet mehet.
Herbert W. Franke: Joe, a kiborgjában (1972 = jó évjáratnak bizonyult) egy távoli rendszerben a magány és az unalom gyötrelmeit enyhíti egy hű kiborg, aki az egyszem asztronautát minden veszélytől megvédi. Ha kell, még a saját érzéseitől is.
Brian W. Aldiss: Neanderbolygó (1969) a leghosszabb történet a kötetben. Sőt álom az álomban. A gépek a megsemmisítő atomháború után átveszik a hatalmat a végtelenül meggyengült emberiségtől. Védik, óvják a szerves lényeket (főleg önmaguktól), de szigorúan ellenőrzik is.
Sokan az emberi építmények szeméthalmán tengődnek, nem kérnek a humotok (ember tervezte robotok) gyámkodásából. A Földön a fosszilis energiaforrások gyakorlatilag kimerültek, úgyhogy más világok után kell nézni utánpótlásért (pl.: Lenin-bolygó).
Fejlett az űrutazás, de főleg gépek a felfedezők. A történet néhol parodisztikus, máshol kegyetlenül komoly. Újítás a szerzőtől, s félek maróan jövőbelátó a miniandroidok, Nincstelen Államok, Közös-Európa, robotokrácia szerepeltetése a kisregényben. Feltűnik az agy Neander-völgyi régiója is, s eljutunk egy olyan világba, ahol markánsan kettéválnak az őskori emberfajták csoportjai.
Folytatása következik…
Forrás: Ekultúra
Kapcsolódó cikkek
Álmok a jövőről – könyvajánló – 2. rész
Az Arión Kiadó 2010-ben megjelentette az Út a csillagokig antológia folytatását. Az Álmok a jövőről (A sci-fi klasszikusai) tematikailag hasonló az első kötethez, négy részből...
A seholsincs bolygó – könyvajánló (1. rész)
Ifj. Veress István szerkesztésében megjelent A sci-fi klasszikusai sorozat 3. kötete. Az elbeszélések, novellák sokszínűsége nem csak a szerzők származására, a témaválasztásra utal, vagy a...
A seholsincs bolygó – könyvajánló (2. rész)
A kötet 3. részében – Világok harca – értelmes lények – gyakran kilátástalannak tűnő – küzdelmét kísérhetjük figyelemmel hódító, pusztító, kegyetlen lényekkel, ellentmondást nem ismerő...
Jó ötlet ez a sorozat, de nem lehetne kortárs novellákból hasonló gyűjteményt kiadni? Ezek a régi novellák – tisztelet a kivételnek – porosak, régi kacatok, erősen érződik rajtuk a kor, amelyben születtek; össze sem lehet őket vetni a mostaniakkal. Olyan, mintha a mainstreamet tekintve most olvasnék egy ’70-es évekbeli Körkép vagy Szép versek antológiát…
Vesd össze pl. Kosmatkával vagy Daryl Gregoryval a mából – melyik mod többet, melyik frissebb, melyiket érzed közelebb magadhoz, ha nem nosztalgiázni akarsz?
Bármilyen meglepő, én nem nosztalgiáztam.
A Neanderbolygó sem rossz.
De, tudod, egy újszülöttnek, minden sci-fi történet új. Bizonyára sokan vannan ezzel így.
Ezek a klasszikus novellák (elbeszélések, kisregény) szerintem kortalanok.
Az űrpilóta igazsága. az Én alkottalak, a Háborús ereklye: ma is megállják a helyüket.
Többször is csodálkoztam, hogy mennyire “aktuálisak”.
A folytatásban (2. rész) Robert Sheckley, Frederik Pohl, Juan G. Atienza művei pedig egyszerűen szenzációsak. Ma is fehér holló a hozzájuk hasonló.
javori:
idézek magamtól:
“össze sem lehet őket vetni a mostaniakkal”
ez volt mondandóm lényege. a mostaniak többsége – elismerem, számomra – sokkal többet mond, mert kortársaim. a régiekből mindig kihallom a kétpólusú világrendszer fenyegetését, az abból fakadó történetszálakat (a fenyegető idegen, az okos tudós monológja stb.), és stilárisan is gyengébbeknek tűnnek.
számomra a kötet tiszta nosztalgia volt; persze, én tényleg nem vagyok újszülött ebben a tekintetben, inkább odamondogató kamasz:-)
Értem, elfogadom.
De a mostaniak sem fognak jobban járni – ha ezt a logikát követem -, mert húsz év múlva össze sem lesznek hasonlíhatók majd az akkoriakkal…
A régi idők fociját én nem hasonlítgatom a maihoz. Puskás vagy Messi? Albert vagy Ronaldo? … és szívesen nézem meg ma is a lomdoni 6:3 – régi, kacatos, poros – felvételeit!
Valamiért a régi, szakadt, foszladozó zászlók előtt is leborulnak az utódok.
Széchenyi pesti terveit össze sem lehet hasonlítani a mostaniakkal.
Pedig nem bizots, hogy a maiak jobbak…
Nem győzködni akarlak, hanem csak rávilágítani arra, hogy én hogyan látom az elmúlt idők klasszikusait.
Örülök, hogy neked nosztalgiázás volt a kötet történeteinek olvasása.
Én még nem tartok itt.
Nekem a rácsodálkozással vegyes tisztelet adatott.
Hogy mik nem jutottak – ha a jövőről álmodtak – az akkoriak eszébe?!
Feltételezem, hogy régebbi novellákat kiadni jóval kisebb anyagi befektetést igényel, mint újabbakat.
De a régebbi nem feltétlenül poros, ilyen alapon a nagybetűs szépirodalomból is csak mai szerzőket kellene olvasnunk, Balzacot meg Dosztojevszkijt meg dobhatnánk a sarokba.
Az persze tényleg kár, hogy a kortársakból kevés jelenik meg, de inkább adjanak ki klasszikusokat, mint semmit.
adeptus: persze, a régi nem feltétlenül poros, de néha nagyon is az.
Én a scifiben is arra vagyok kiváncsi, hogy kortársaim hogy látják a mát.
Ez nem vagy-vagy választás. Kell ez is, meg az is. Ha nem látod, honnan jöttél, nem tudod, hova tartasz.
De ha csak hátra nézel nem haladsz előre.
Nincs bajom a régi novellákkal, de be kell látni, többségükön fogott az idő.
khassad: igaz, ezért is írtam, hogy “kell ez is, meg az is”.
Az idő meg előbb-utóbb mindenkin fog, ám ne feledjük, erős alapok nélkül a ház is összedől
Sexpírt olvasni ciki, de Thomas Mann is avitt vackokal piacol, hogy Dériről, vagy esetleg Kosztolányiról már ne is beszéljünk. Eszterházi még pár évig megteszi, de aztán jönnek az újak! Mert csak a legújabb és legfényesebben mai történet a mai.
“A mai hal mindég friss, ne egyetek pácolt vagy füstölt halat!”
Hát nem is tudom, Zsoldos Péter mondta (aki már lassan avitt vacaknak kezd számitani, olvastam itt fent, hogy nem is olyan jó író, csak mi hisszük róla), hogy aki csak sf-et olvas nem olvas semmit!
Hát nem is tudom……
Andris, annyira nem értek veled egyet, hogy döbbenet.
Úgy várom már a Tarjánt! Lenne miről dumálnunk!
OFF:
@Chelloveck
Hát Tarjánt azt várhatod, ott tuti nem lesz semmiféle sf találkozó idén.
Egyelőre nem eldöntött, hogy a HungaroCon idén Gyulán lesz-e, vagy Bp-en.
Jé. És mikor fog eldőlni.
(Mert én pl. azért nem vállaltam conos előadást, mert a gyulaira nem tudtam 100%-ra ígérni az elmenetelemet.)
@Chelloveck – most szombaton lesz valami Avana közgyűlés, gondolom, azután már jönni fognak a hírek a HungaroConról.
javori: hasonlataid nem teljesen állják meg a helyüket, mert míg Puskást nem tudjuk egy pályára engedni Messivel, addig egy régi és egy mai írást bármikor össze tudunk mérni: elolvassuk.
sheenard: “Kell ez is, meg az is.” Hát, biztos igazad van, bár a Mester nevét viselő, jelenleg a legpatinásabb science fiction irodalmi magazin mindenesetre kizárólag kortársakat jelentet meg. Ha a TOR kiadó listáit böngészem, ott is hasonló a helyzet. Nekik is kellene talán szólni, hogy hé, közöljetek már írásokat a negyvenes-ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből, széltolók. De ezek a gaz amcsik nem akarják tudni, honnan jönnek…:-)
Olvasd el a Kis testvért Doctorowtól. Minden sutasága ellenére egy ízig-vérig mai regényt írt: mai globálproblémával, mentalitással. Ha ezután elolvasod mondjuk a nem kevésbé kitűnő Kisemmizetteket, rájöhetsz, hogy melyik áll közelebb hozzánk (oké, hozzám). Egy irodalmi műben szerintem csak ez számít: mit mond nekem. Mivel az SF sokkal romlékonyabb, mint a mainstream, ezért általában a kortársak is frissebbek. Kivételek persze vannak; az 1984, vagy a Tigris!Tigris! szinte meghaladhatatlan remekműnek tűnik.
kertesz100: minden tiszteletem mellett – érvelése csúsztatás. Nem arról beszéltem, hogy régi=vacak. Hanem egy konkrét novelláskötet egészen konkrét novelláiról jegyeztem meg, hogy többségük bizony poros. Szó sem volt tehát arról, hogy a klasszikusokat un block lehúztam volna. Továbbá hozzászólásomban szó sem volt arról, hogy CSAK scifit KELL olvasni, tehát ilyet kérem, ne adjon a szájamba.
Más: ha megnézi valaki pl. a lengyel Fantastyka-t, ott a kortárs dominál.
chello: az egyet nem értés egyáltalán nem olyan nagy baj. (26 majom rulez! – példának jó, hogy az nem probléma, ha másként értelmezzük ugyanazt az elbeszélést)
Mindenkinek, akit érint: könyörgöm, olvassatok már kortárs angolszász novellákat, regényeket, utána vegyetek elő régi Galaktikákat, és bátran, őszintén vonjátok le a következtetéseket.
Utána beszéljünk róla.
Szerintem tanulságos lesz.
@SFinsider
Ebből nekem kicsit az jön lenne, mintha a science-fictiont csak az tehetné értékessé, hogy az adott kor tudományának, technológiájának problémáira reflektál. Egy jól megírt novella akkor is üt, ha a tudomány messze meghaladta elméleti alapjait.
Hogy más országokban mit jelentetnek meg az egyes folyóiratok, annak miért kellene befolyásolnia a mi véleményünket? Láthatod, van igény a klasszikusokra, nem értem, mi ezzel a probléma.
Tagadhatatlan, vannak jó kortárs angolszász szerzők – elég Miéville-re, Brinre vagy Wilsonra gondolni -, ugyanakkor én nem feledkeznék meg a nem angolszászokról sem. Persze az angolszászok esetében kisebb a nyelvi szakadék – de azért megvan! -, azért Oroszországban vagy Németországban is űzik egy páran az ipart. Azért pedig ne ítéljük meg az olvasókat, mert legszívesebben anyanyelvükön, papíron olvasnak scifit! Ráadásul az angolszászok esetében is jókora halom közepes vagy gyenge írás közül kell kiválogatni az igazgyöngyöket, és nem mindig a nagy díjak a legjobb iránymutatók.
@SFinsider:
Jules Verne írásai rohadtul porosak, valljuk be, a társadalom és a tudomány is jócskán túlhaladt mellette. Mindazonáltal rohadtul élvezetesek voltak számomra tinédzser koromban. Móricz, Mikszáth, Jókai írásai sem mai darabok, de azért megvan az oka, hogy miért olvastatják őket manapság – Homéroszról nem is beszélve.
Másfelől viszont, egy magazinnak sokkal inkább feladata a kortárs bemutatása – de könyörgöm, itt egy novelláskötetről beszélünk! Lehet, hogy az Asimov’s kortárs írásokkal van teletömve, de attól el is várható a dolog – ettől függetlenül a Del Rey még mindig rendszeresen a polcon tartja az Alapítvány sorozatot.
Nem baj az, ha a klasszikusok folyamatosan elérhetőek, sőőőt, én azt mondom, ennek örülni kell. Igenis van benne érték, igenis olvassák el az emberek, mert jók.
De könyörgöm, ne a klasszikus novellásköteteken verjük le azt, hogy amúgy a kiadók kockázatvállalási kedve alacsonyabb a kortárs szerzők behozatalában.
adeptus, Merras:
úgy tűnik, mintha szerintetek én a klasszikusokat gyepálnám.
Mégegyszer (utálom ezt a szövegértelmezést):
a, negatív kritikát fogalmaztam meg egy kötet írásairól, általánosságban
b, ennek kapcsán kifejtettem, hogy én jobban örülnék a kortárs bemutatásának (=szívesen olvasnám az anyanyelvemen, papíron, adeptus)
c, arra kértem mindenkit, hogy a kortársakat olvasva hasonlítsa össze a klasszikusokkal, és beszéljük meg a tanulságokat. Ez jó kiindulópont lehetne. De az nem, hogy nem erre reflektáltok.
Tehát indifferens a kiadói szándékot, a klasszikusok polcon tartásának kérdését vagy akár az olvasók megítélését felhozni, mert én sem tettem ilyet – maradjunk a tényeknél, pls.
Merras:
Verne szerintem most is üt (ld. steampunk sikere), a többi mainstream alkotót pedig szerintem felesleges idecitálni, mert ők nem olyan gyorsan romló piaci árut termeltek, mint a scifisták. Az Íliászban minden sztorivonal benne van, Jókai pedig a mai napig félelmetes mesélőnek számít – nálam.
Az Alapítvány klasszik-klasszikus; de sok kisebb klasszikust nehezen találnál meg.
Adeptus:
a lengyel példát azért hoztam fel, mert lám, más európai országban is inkább a kortársat akarják megismertetni az olvasókkal – én is ezt szeretném. hadd táguljon az a látókör!
És általában megjegyzem: én sohasem állítottam, hogy ángolul minden szép és jó. de a halott csillagok meg a hazájában díjnyertes clipart után hadd lehessen meg a kételkedésem. amikor majd sorozatban jelennek meg európai írók regényei, akkor revideálom a nézeteimet, de egyelőre egy-két francián és németen, egy finnen kívül nem nagyon látok rangos kiadóknál nem angol családneveket.
Az alap probléma , hogy a sf egy másodrendű műfaj és sajnos az alkotók is így használják, és a látvány és az újdonság fontosabb, mint a belső emberi értékek, ha az író, minden novellájában nem hoz valami ujjat, hát megnézheti magát. Német László egész életében mindég ugyan azt a történetet írta, csak más más igen jól ábrázolt szereplőkkel, és mi még mindég tudunk nekik szorítani. Avítt vagy nem avítt, nem is jut eszünkbe olvasás közben. Tehát nem annyira a külsőségek, mint a szereplők “belsőségei”!
SFInsider: “Nekik is kellene talán szólni, hogy hé, közöljetek már írásokat a negyvenes-ötvenes-hatvanas-hetvenes évekből, széltolók. De ezek a gaz amcsik nem akarják tudni, honnan jönnek…”
Höhöhö… Más szemében ő a szálkát… Te is csúsztatsz ám ezzel a megjegyzéseddel. Merthogy az amcsik azokat a novellákat közölték már nem egyszer… Sokszor. Csak tudják ők, honnan jönnek…
De igaza van Junnak, amikor arra céloz, hogy a magazinok kell legyenek a kortárs novellák közlői elsősorban, a válogatások célja pedig elsősorban, hogy válogassanak az eddigiekből különböző szempontok (kronológiai, stílusbeli, gondolati… stb.) alapján.
Érdekes vita alakult ki.
Hamleti közbekíváncsiskodásom: kontinuitás (folytonosság) kell vagy diszkontinuitás (a folytonosság megszakítása) a járandó út.
Szerintem mindkettő egyszerre érvényes: a múlt értékes műveit is meg kell becsülni, s olvasni sem árt őket; valamint a mai kor sci-fi teremtményei is böngészendők.
Nálam elférnek egy idősíkban.
Philip K. Dick (vagy már ő is elavult?) Bob Arctora és Joe Chipje mellett barátságosan integet Nemo és Szíriusz kapitány.
Szélesi Sándor műveit forgatván nem dobom el (pl.:) Botond-Bolics György Orbitron-tervét.
Úgyhogy éljenek a klasszikusok is és a modern idők alkotásai is!