Alastair-Reynolds-Napok-Haza Részlet

Alastair Reynolds: Napok háza [részlet]


A csillagközi utazás korszakának hajnalán egy ifjú hölgy, Abigail Gentian ezer klónra hasítja magát, s a klónokat kiküldi a galaxisba, hogy óriási tudásra és bölcsességre tegyenek szert. A Gentian-klán hasadványai bizonyos időnként impozáns ünnepségek keretében újraegyesülnek, amikor is ezer éjszakán át osztják meg egymással az emlékeiket.

A harminckettedik egyesülésre azonban két önfejű hasadvány, Campion és Purslane várhatóan több évtizedes késéssel érkezik csak meg. Ráadásul immár közösen gyűjtik tapasztalataikat a galaxist átölelő hosszú körutak során. Mi több: szerelmesek egymásba. A kiközösítéstől csak egyvalami mentheti meg őket: egy gépember, az aranyszínű robot, Hesperus. De ő sajnos amnéziában szenved, és csak arra emlékszik, hogy valami elképesztően fontos küldetést próbált teljesíteni, mielőtt törölték a memóriáját.

A szerelmesek azt remélik, hogy tekintélyes vendégük megjelenése az egyesülésen enyhítheti majd a büntetésüket, de amikor a hajójuk váratlanul a klán vészjelzését fogja, nagyobb gondjuk is lesz, mint a hasadvány-társak rosszallása. Hatmillió év után valaki úgy döntött, hogy végleg le kell számolni a Gentian-klánnal.

Miközben a túlélők maroknyi csapata versenyt fut térrel és idővel, hogy kiderítse, ki akarja a halálukat, megdöbbentő igazságok kerülnek napvilágra. Aztán elszabadul a pokol, mert valójában sokkal több forog kockán, mint egy ősi klán fennmaradása…

Részlet

Egy parányi, légkör nélküli kisbolygón születtem, egy olyan házban, melynek ezer és ezer szobája volt, határvidékén a fény és a kereskedelem birodalmának, amelyet a felnőttek számomra akkor még felfoghatatlan okból Aranyórának neveztek.
Lány voltam, egyetlen individuum, a nevem pedig: Abigail Gentian.
Gyermekkorom harminc éve alatt annak a hatalmas, zegzugos, szüntelenül változó háznak csak a töredékét ismertem meg. Idővel már szabadon járkálhattam, ahová csak kedvem szottyant, de akkor sem derítettem fel talán egy századrészét sem. Taszítottak a hosszú, rideg tükör- és üvegfolyosók, a sötét pincékből és kriptákból feltörő, dugóhúzószerű lépcsők, melyeket még a felnőttek sem használtak. Egyes szobákban és termekben állítólag – bár az én jelenlétemben ilyesmiről soha senki nem beszélt – kísértetek is jártak, vagy valamilyen egyéb okból pusztán csak rövid tartózkodásra voltak alkalmasak. A liftek és a néma szolgálók mindig halálra rémisztettek, amikor a ház személyiségének kiismerhetetlen szeszélyét követve, látszólag minden értelmes ok nélkül mozgásba lendültek. Szellemek és szörnyek kastélya volt ez, a félhomályban vámpírok rejtőztek, a falburkolat mögött pedig démonok járták baljós táncukat.

Egyetlen igaz barátom volt csupán, bár a nevére már nem is emlékszem. Időnként meglátogatott, de soha nem maradt sokáig velem. A ház legmagasabb tornyának üvegfalú kilátójából nézhettem, ahogy a siklója közeledett és rácsatlakozott a dokkra. Mindig nagyon boldog voltam, ha Kleinfelter asszony felengedett a kilátóba, és nemcsak azért, mert ez azt jelentette, hogy az egyetlen igazi játszótársam nemsokára megérkezik. Odafentről jól beláthattam az egész házat, sőt a kisbolygó jelentős részét is, amelyen épült. A ház minden irányban kanyarogva nyújtózott a parányi égitest élesen ívelő, egyenetlen horizontjáig, e vékonyka kőperemig, mely otthonom határát jelezte.

Furcsa egy épület volt, bár tény, hogy hosszú éveken át e tekintetben nem is volt semmilyen összehasonlítási alapom. Nem létezett jól átgondolt építési terve, a szimmetriának és a harmóniának a leghalványabb jeleit sem mutatta – vagy ha volt is valaha efféle szándék, idővel ezt már senki nem ismerte fel a számtalan hozzátoldás és átépítés miatt, amely munkálatok még az én időmben sem fejeződtek be. A kisbolygónak ugyan nem volt légköre, így az időjárás viszontagságaitól sem kellett tartani, a ház ennek ellenére egy olyan világban is megállta volna a helyét, amelyben rengeteget esik az eső és a hó. Minden részét, minden szárnyat és minden tornyot meredek, kék cserepes tető fedett. Ezernyi ilyen tető volt, melyek rémisztően éles szögekben kapcsolódtak egymáshoz. A kaotikus, dinoszaurusz-csordára emlékeztető tetőtengerből kémények, kilátók és óratornyok hágtak a magasba. Az építmény néhol csak egy- vagy kétemeletes volt, másutt húsz vagy még annál is több szint tornyosult, a legmagasabb részek valóságos hegyként emelkedtek ki a környező épületrészek dimbes-dombos lankáiból. Ablakos hidak íveltek át a tornyok közti szakadékokon; időnként egy-egy távoli alak lopva pillantott ki a fényesen világító ablakok mögül. Nem is annyira ház volt ez, sokkal inkább egy egész város, amelyet egyik végétől a másikig bejárhatott az ember, anélkül hogy egyszer is kitette volna a lábát a szabadba.

Későbbi életem során megtudtam az okát, hogy az otthonom miért volt olyan, amilyen, hogy az építési munkálatok miért nem értek véget soha, de gyermekként egyszerűen csak elfogadtam mint megkérdőjelezhetetlen tényt. Tudtam, hogy ez a ház más, mint amilyeneket a könyvekben, és az info-kockában láttam. Bár az is igaz, hogy ezt az életem minden fontosabb momentumáról elmondhattam. Még olvasni sem tanultam meg, amikor már tudtam, hogy gazdagok vagyunk, és emlékszem, gyermekként is mély benyomást tett rám, hogy csupán egy-két olyan család létezik, akiknek a gazdagsága a miénkhez fogható.

– Te nagyon különleges ifjú hölgy vagy, Abigail Gentian – mondta édesanyám egyszer azon számtalan alkalmak egyike során, amikor kortalan arca valamelyik ablakból rám mosolygott. – Nagy dolgokat viszel még véghez az életed során.
Mit tudhatta ő?

Nem kellett hozzá sok idő, hogy felfogjam, a kisfiú is bizonyára egy gazdag családból származik. Saját hajóval érkezett, nem a társaság egyik járatával, amelyek bizonyos időközönként az egyszerű halandókat szállították a kisbolygónkra, illetve onnan tovább más világokra. Figyeltem, ahogy a világűr mélyéről közeledik, kobaltkék lánggal lelassít, majd a ház egyik külső szárnya felett megáll, landoláskor még egy piruettet is leír, kiengedi csontvázszerű lábait, és elegáns precizitással leereszkedik a kijelölt leszállópályára. Családunk címere egy fekete, ötlevelű rozetta volt, az övé pedig két, egymásba kapaszkodó fogaskerékből állt, amelyek a fényes, bordázott hajótörzs oldalát díszítették.
Amint a hajó leszállt, olyan gyorsan rohantam, hogy a toronyból levezető csigalépcsőn kis híján a nyakamat szegtem. Az aznap ügyeletes dajkaklónnal beszálltam az egyik liftbe, amellyel aztán fel, le és oldalt utaztunk, mígnem végre elértük a dokkszárnyat. Általában épp akkor értünk oda, amikor a kisfiú előbújt a siklóból, és két robotja kíséretében bizonytalan léptekkel megindult a hosszú, szőnyeggel borított rámpán.
A robotoktól mindig féltem. Olyan ormótlan, viharvert külsejű, fénytelen izék voltak, fejjel, törzzsel és karokkal, de a lábuk helyén csak egy hatalmas kerékkel. Az arcuk egyetlen függőleges vonal volt, amely leginkább a várfalakon látható lőrésekre hasonlított az ékformájú fej elülső oldalán. Nem volt se szemük, se szájuk. Karjuk három karomban végződött, amelyekkel bármilyen húst és csontot miszlikbe apríthattak volna. Az én fantáziámban a fiú ezeknek a robotoknak a rabja volt, amikor éppen nem engem látogatott meg, és a robotok szörnyű dolgokat műveltek vele, olyan szörnyűségeket, amelyekről még akkor sem beszélhetett, ha kettesben maradt velem. Csak jóval később értettem meg, hogy igazából a testőrei voltak, és a maguk korlátolt módján szeretettel viseltettek iránta.

A robotok mindig csak a szőnyeg végéig jöttek, soha nem gurultak le a fogadótér fapadlójára. A fiú itt egy kicsit megtorpant, majd a kifényezett, fekete cipőjével hangosat dobbantott a lakkozott pallókon. A fehér mandzsettájától és a fehér gallérjától eltekintve tetőtől talpig feketében volt. A vállán aprócska hátizsák lógott, fekete haját pedig valamilyen erős illatú zselével hátrafésülte a homlokából. Arca sápadt, kissé dundi, kerek, szeme sötét, de valahogy olyan meghatározhatatlan színű.

– Neked olyan furcsa a szemed – mondta mindig. – Az egyik kék, a másik meg zöld. Miért nem javították ki a születésed után?
A robotok sarkon fordultak, visszagurultak a hajóhoz, és ott várakoztak, amíg a fiú számára el nem jött a visszarepülés ideje.
– Nekem itt olyan nehezen megy a járás – mondta mindig a fiú. Bizonytalanul lépkedett. – Itt minden olyan nehéz.
– Nekem nem – mondtam.
Csak sokkal később tudtam meg, hogy a fiú az Aranyórának egy olyan részéről jött, ahol a normál nehézségi erőnek csak a felével kellett számolni, ezért mozgott olyan nehezen, amikor látogatóba érkezett a kisbolygónkra.
– Apa szerint veszélyes – mondta a fiú, amikor a játszószobába mentünk a két dajka kíséretében.
– Mi veszélyes?
– Az a valami a bolygótokban. Vagy erről még nem beszéltek neked?
– A bolygónkban nincs semmi, csak kő. Tudom, mert utánanéztem az info-kockában, miután a múltkor azt mondtad, hogy kígyók élnek a ház alatti barlangokban.
– Az info-kocka hazudott. Mindig ezt csinálják, amikor azt hiszik, hogy meg kell védeniük minket az igazságtól.
– Nem is hazudnak!
– Akkor kérdezd csak meg a szüleidet a fekete lyukról. Pontosan itt van a ház alatt.
Azt biztosan tudta, hogy az apám halott, és hogy csak az édesanyámat kérdezhetem meg, és ebben a pillanatban meg is jelent anyukám arca az egyik ablakban.
– Mi az a fekete lyuk?
A fiú egy pillanatig elgondolkodott.
– Az olyan, mint egy szörnyeteg. Valami hasonló, mint egy fekete óriáspók, amely láthatatlan hálóban tanyázik. Ami csak a közelébe jön, azt elkapja és élve megeszi. És a házatok alatt egy elég nagy pók lakik.
– És akkor mi van a kígyókkal? – kérdeztem, s közben nagyon okosnak éreztem magam. – A pók azokat is megette?
– Amit a kígyókról mondtam, az nem volt igaz – mondta a fiú könnyedén. – De ez most igaz. És nyugodtan kérdezd meg az info-kockát a fekete lyukakról, ha nem hiszel nekem. A családotok azért tette a ház alá, hogy minden nehezebb legyen. Ha nem lenne ott, akkor most a levegőben lebegnénk.
– Egy pók hogy tudja elnehezíteni a dolgokat?
– Azt mondtam, hogy olyan, mint egy pók, nem azt, hogy igazi pók – nézett rám lesajnálóan. – Egy mindent befaló, éhes száj, amit nem lehet semmivel jóllakatni. Ezért húz mindent maga felé, és ezért érezzük itt nehezebbnek magunkat. És pontosan ezért veszélyes is.
– Mert az apukád azt mondta?
– Nem csak Apa mondta. Az info-kocka is mindent elmond, ha ügyesen kérdezel. Nem lehet egyenesen rákérdezni. Óvatosan kell közelíteni a témára, ahogy a macska cserkészi be az egeret. Akkor rá tudod venni, hogy olyasmit is elmondjon, amit nem akart. Egyszer egy fekete lyuk elnyelt egy egész kisbolygót. Amelyik még nagyobb is volt, mint ez. Elnyelte a kisbolygót, és vele együtt mindenkit, aki rajta volt. Mindenki szépen lement a torkán, ahogy a víz folyik le a lefolyón a kádból. Glup-glup-glup.
– Itt ilyesmi nem történhet meg.
– Ha te mondod…
– Egyébként meg úgysem hiszek neked. Ha a kígyókkal nem mondtál igazat, most miért kellene elhinnem, amit mondasz?

Aztán hirtelen eltűnt a rosszaság az arcáról. Úgy éreztem, mintha a barátom csak ebben a pillanatban érkezett volna meg. Mintha az a bosszantó, kötözködő fiú, aki eddig mellettem sétált, csak a hasonmása lett volna.

– Vannak új játékaid, Abigail?
– Nekem mindig minden játékom új.
– Úgy értem, hogy van-e valami különleges?
– Igen, van – mondtam. – Már alig vártam, hogy megmutathassam neked. Olyasmi, mint egy babaház.
– A babaházak a lányoknak valók.
– Jó, akkor nem mutatom meg – vontam meg a vállam. Aztán a saját szavait visszhangozva így folytattam: – Azt mondtam, hogy olyan, mint egy babaház, nem azt, hogy igazi babaház. Palotásnak hívom. Olyan, mint egy vár, amit te irányíthatsz, és aminek saját birodalma is van. Kár, hogy nem nézed meg. Szerintem neked nagyon tetszett volna. De játszhatunk mással is. A hangulatlabirintusban vagy a repülőszobában.

Ugyanolyan jól tudtam manipulálni, mint ahogy ő engem. Ráadásul már kiismertem, tudtam, hogyan gondolkodik. Tudtam, egy ideig még megjátssza, hogy nem érdekli a Palotás, de közben majd’ kifúrja az oldalát a kíváncsiság. És minden oka meg is volt rá, mert nem véletlenül voltam a Palotásra a legbüszkébb.
A két dajkaklón bekísért minket a játszószobába. A sejtelmes fényben egymás után húztam elő és nyitottam ki azokat a dobozokat és ládákat, amelyekkel az utolsó látogatásakor játszottunk. Ő levette a hátizsákját, kinyitotta, és előszedte a saját kedvenceit. Volt köztük, amire még az előző találkozásunkból emlékeztem: egy pikkelyes szárnyú sárkány, amely a szobában röpködött, egy katona, amelyik mindig elbújt, amíg becsuktuk a szemünket, egyszer órákon át kerestük, mire végre megtaláltuk. De voltak üveggolyók, bennük színes huzallal, amelyek az utasításaink szerint gurultak és rajzoltak ki a padlón különböző formákat. Vagy maguktól raktak ki valamit, amit nekünk kellett kitalálnunk, még mielőtt az alakzat elkészült. Aztán volt még egy puzzletábla is és egy csinos balerina, aki minden testrészén tudott táncolni, az ujjhegyén is.
Ezekkel játszottunk, amíg a dajkák egy lebegő felszolgáló kocsin limonádét és kekszet nem hoztak. Valahol a házban megkondult egy falióra.

– Most szeretném megnézni a Palotást – mondta a fiú.
– Azt hittem, nem érdekel.
– De. Érdekel.
Így hát megmutattam neki a Palotást, bevezettem a szobába a szobában. És bár a lehetőségeknek csak a töredékét látta, teljesen le volt nyűgözve. Észrevettem, hogy még irigy is egy kicsit. És tudtam jól, hogy legközelebb is játszani akar majd vele.
Ekkor éreztem először, hogy hatalmam van felette. És ez az érzés csodálatos volt.

Eredeti cím : House of Suns
Nyelv : magyar
Áfa kulcs : 5%
EAN : 9789632977584
ISBN : 9632977584
Megjelenés : 2012.
Kötésmód : ragasztott kartonált
Oldalszám : 608


Hozzászólások

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>