Scalzi előző könyvéről írt kritikámban  – amellett, hogy kerekperec leírtam, hogy a könyv nagyon jó – azon nyafogtam, hogy bármilyen jó is a Szellemhadtest, nekem mégis a Vének háborújából megismert John Perry kell. Lehet, hogy sokan kopogtak az írónál ez ügyben, mert az utolsó gyarmatban csakugyan visszakapjuk 80 éves kiskatonánkat és mellé még desszertnek a különleges erőknél születésétől rögtön felnőttként debütáló és a szellemhadtestből megismert Jane Sagant is. john-scalzi-az-utolso-gyarmat-b1-kLeszerelése után a Gyarmati Szövetség ígéretéhez híven John Perry megkapja a királylányt, azaz Sagant és örökbefogadott lányukat Zoë-t, na meg a fele királyságot egy óriási TSZ gazdaságra emlékeztető bolygó formájában, ahol boldog gondtalanságban élhetnek amíg meg nem halnak. Persze, mint általában minden idilli helyzetet, ezt is hamar megunják a főszereplők és amint megjelenik egy fejes a jó öreg Szövetségből, hogy visszarángassa őket a dolgok sűrűjébe, rögtön kapnak is az alkalmon. Innentől persze egyenes út vezet a politikával és harccal kikövezett galaktikus káoszba, ahol az intrikák és átverések játszmájában nem kisebb tét kerül az asztalra, mint az egész emberiség sorsa. Scalzi mostani könyvét olvasva ismét rá kellett jönnöm, hogy a fickó nemcsak hogy jól és szórakoztatóan tud írni, de képes arra is, hogy minden történetéhez megújuljon kicsit. Mint ahogy az első két könyv között volt egy szemléletbeli váltás, úgy ez a harmadik könyv is teljesen új arcát mutatja a Scalzi által kreált univerzumnak. Nem is tudom, hogy nevezhetem-e még űrháborús sci-finek a műfajt, hiszen elolvasása közben előbb jutna eszembe immár a Dűne, mint az Örök háború, vagy a Csillagközi invázió. Egy biztos. Az író továbbra is laza, szórakoztató stílusban tálalja elénk az eseményeket és jól megkomponált, átgondolt történetet varázsol elénk, amit ismét nehéz letenni. Nem is tudok rosszat mondani róla. Csak ha nagyon szőrt meg szálat akarnék hasogatni, akkor jut eszembe pár dolog. Például, hogy a több ezer fajjal telepakolt galaxis hierarchiájához képest néha túl egyszerűnek vagy leegyszerűsítettnek érződik a konfliktus. Ja, meg egy idő után a konklávét vezető idegen Gau tábornokról állandóan a Lilo és Stitch Gantu kapitánya jutott eszembe. A könyvet jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a szórakoztató sci-fit. Az első két rész ismerete nélkül szerintem nem annyira élvezhető, de nem azért mert a sztoriban átfedések vannak, hanem mert az ebben a könyvben csak felületesen ábrázolt világot az első két kötet ismeretei határozzák meg. Előfordulhat, hogy lesznek majd akiknek kevésbé fog tetszeni a nem annyira erős katonai vonal, de engem ez egyáltalán nem zavart. Bár egyértelműen folytatás, ez mégis egy egészen másmilyen könyv. Kíváncsian várom a következőt!]]>