Részlet

Adam Wisniewski-Snerg: A lator evangéliuma – részlet


Tegnap bemutattuk a Metropolis Media Kiadó idei első könyvének, A lator evangéliumának borítóját, és rövid ismertetőjét.
Most pedig íme, az első publikus részlet a könyvből, figyelemfelkeltőnek.

 

A lift felröpített majdnem a felhőkarcoló tetejére – a hatvankettedik emeletre, ahol Linda osztályát tudtam. Nem találtam a helyén. A kolléganője közölte, Tinazana kisasszonyt éppen hívatta az osztályvezető, az ő irodájában van. Türelemre intett, hogy a lány, akivel járok, hamarosan visszatér. Nem először fordultam meg a hivatalban, ismertem Linda mind a négy munkatársát. Leültem egy székre, és pár percen át megőriztem sziklaszilárd nyugalmamat.

Pedig ideges lehettem volna, hiszen Linda munkatársai a műirodában… műemberek voltak. Attól tarthattam, hogy mindjárt meglátom a műanyag Lindát is. Vártam rá egy keménypapír fal tövében, két kartondoboz között – ezek íróasztalokat alakítottak. A jobb oldali dobozhoz egy szép lánybábut szereltek. Az asztalon egy igazi írógép is volt. A bábu egy géppisztoly gyorsaságával verte összes ujjával az összes billentyűt. Átnéztem a válla fölött: a papíron nem volt egyetlen értelmes szó sem. Csak rengeteg véletlenszerűen egymást követő betű. Gyakran tartott kicsiny szüneteket, ilyenkor a szövegben mintha egyes szavak jelentek volna meg. Aki csak belepillant, azt is hiheti, hogy ez a kellék egy igazi dokumentum. A mesterséges hivatali munkaerő összevissza verte a billentyűket, így alakítva a profi gépírónőt.

Linda két másik beosztottja is gumiból és műanyagból készült. Úgy néztek ki, mint két iker. A dekoratőr egyforma testhelyzetben erősítette őket az íróasztalukhoz. Mindketten ujjatlan bal kezükre támasztották az állukat – csak a jobbat mozgathatták. Az egyik egy halom rózsaszín papírlapra golyósatollal helyes kis spirálokat rajzolt. A másik a lapokat hatalmas dossziéba helyezte.

Linda nem sok jót mondott a könyvelőről, aki itt az egyetlen férfi volt a rokonszenves hölgyek között. Az öreg állítólag szórakozott, komor alak, és a papírok között örökösen valami elveszett utalványokat keresett. A másolata most ott állt egy polc alatt, és mintha folytatta volna ezt a közmondásos kutatást. Még igazi ruhát sem adtak rá: papíring és -nadrág fedte merev testét. Csupán a nyaka és gumiujjai mozogtak. Próbált kiszedni a szekrényből valamilyen kimutatást. A dokumentumokat csak a dossziék gerince jelezte, amit a dekoratőr egyszerűen felragasztott a polcot imitáló falra. Tíz perccel később a könyvelő bárkit halálra idegesített volna – volt valamilyen óramű üres testében, mert szabályos időközökben ugyanazt a mondatot ismételgette: „Drágám, hová tűntél?”

Az asztalmaketteken gipszből öntött telefonok álltak. A bábuk előtt pedáns rendben sorakoztak az irodai eszközök. A gyermekjátékok mintájára egyszerűsített formájuk volt, és dróttal erősítették őket a kartonokhoz. Linda asztala jobban nézett ki; volt rajta egy igazi telefon is. Felálltam a székről – ez volt az egyetlen valódi bútordarab a helyiségben –, hogy megnézzem közelről, mivel foglalkozott Linda aznap délelőtt, mielőtt hívatta a főnöke.

Hát a nőm asztala tele volt különféle színes füzettel meg papírlappal, rajtuk Linda normális írása.

– A főnök irodája is ezen az emeleten van? – kérdeztem a gépírónőt, amikor egy pillanatra abbahagyta a géppuskázást.

– Utolsó szoba balra – felelte normális hangon. – De nem ajánlom, hogy bemenjen. Bizonyos dolgokról jobb nem tudni.

A figyelmeztetés gyanúsan rábeszélő hangsúlyt sejtetett. A várakozás második negyedórája után kifejeztem kétkedésemet, hogy Linda egyáltalán visszajön ide még a munkaidő vége előtt. Kérdésemre senki sem felelt. A hivatalnoknők a sarokban vihogtak, akár a mechanikus babák. A géppuskakezelő most a körmeit fényesítette. Amikor a könyvelő a sarokban megint feltette a lemezt a „Drágám, hová lettél?”-szöveggel, elhagytam a szobát. Irány a folyosó vége. A szoba ajtaján csak a „hivatalvezető” szó volt olvashatóan írva.

Az első helyiségben megleltem a főnök úr mesterséges titkárnőjét.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte egy telefonos pontosidő-bemondónő hangján. Egy forgószéken ült, furnérlemezből faragott, barnára festett, eleganciát utánzó „íróasztal” mellett. Papír miniszoknyát viselt, és lilára festett parókát. Hosszú, zöld szempilláit rezegtette, hol gyöngyházzal csillanó szemhéját, hol nagy üvegszemét mutatva. Műanyagból való lába egészen jó volt, bár örökre egybeöntötték a keresztbe rakott másikkal. De a kezét mozgathatta.

– Nem tudom, jó helyen járok-e… – mutattam a vaskos hangelnyelő anyaggal borított ajtóra. – Itt van Linda Tinazana csoportjának főnöke?

– Igen.

– Kihívná nekem Lindát egy percre?

– Tinazana nincs itt.

– Azt mondták, a főnöknél van.

– A főnök ma nem fogad.

– De odabent van?

Pár másodperc késéssel válaszolt:

– Egy órája elment.

– Nem hiszem el. Bemehetek?

– Nem szabad!

– Maga valamit titkol!

– Nem mehet be a főnök szobájába, egyszerűen azért, mert kulcsra zárta az ajtaját, és azt is elvitte magával.

Lehajolt az álíróasztal széle fölött, amelyen teáscsésze és virágváza álltak; mindkettőt kemény rajzlapból vágták ki. Mindez csak azt téveszthette volna meg, aki a szomszédos felhőkarcoló ablakából lát ide. A műtitkárnő ujja vészesen közeledett egy jelzőgombhoz.

Az iroda ajtajához ugrottam. A leányzónak jó reflexei voltak, széke máris fordult, a keze elérte a kilincset egy pillanattal előttem. Én meg egész testsúlyommal nyomtam az ajtót.

– A főnök úr megtiltotta! – kiáltotta rettenetes hangon.

Kiáltása egybecsengett a szakadó műanyag reccsenésével. Az ajtó résén bepillantva megláttam Linda szoknyáját: egy szék támláján pihent. Valami még blokkolta a bejáratot; mielőtt végleg kinyílt, éles csikorgást hallottam, ami a titkárnő felől jött. Aztán benyomtam az ajtót a fallal együtt, és máris odabent álltam.

Linda valódi volt. Csak egy blúz és harisnya maradt rajta. Furnérlemez íróasztal mellett ült – egy műanyag férfi térdén. Hol rám nézett rémülten, hol valamire mellettem, ami még nálam is jobban megrémisztette. Lebénult a látványtól, de annyira, hogy nem is volt tudatában, milyen helyzetben találtam őt. A bábu is odanézett. Hát megfordultam…

A betört ajtón még ott lógott a titkárnő műkeze. Kirántottam műízületéből kaucsuklapockájával együtt, most ott himbálózott a kilincsen, amelyet még mindig görcsösen markoltak a gumiujjak.

 

 

 

 


Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük