Star Wars

A Star Wars-franchise vonzásában – 20 éves a Baljós árnyak


Noha sok vérbeli rajongó legszívesebben elfeledkezne róla, és kitörölné az emlékezetéből, idén májusban lesz húsz éve, hogy bemutatták a Csillagok háborúja „méltán” hírhedt első részét, a Baljós árnyakat, amely címéhez illően egy csapással rengeteg X-generációhoz tartozó „eredeti” Star Wars-rajongó szemében rombolta le George Lucas és a messzi-messzi galaxis mítoszát.

Az utóbbi két évtizedben sokan próbálkoztak úgy tenni, mintha a Phantom Menace soha nem is létezett volna, vagy nem lenne a hivatalos kánon része (pl. az első hat film – két trilógia –ideálisnak tartott megtekintési sorrendjéből, a ’Machete order’-ből (Episode IV., V., II., III., VI.) is egyszerűen kihagyták, és valljuk be, senkinek sem hiányzik igazán…

A Baljós árnyak a bemutatása óta gyakorlatilag a borzasztóan sikerült folytatás vagy az előzményfilm szinonimája lett, és máig elrettentő ereje van… Számos mém figyelmezteti arra a fiatal szülőket, hogy addig ne engedjék gyermekeiknek megnézni a Star Warst, amíg nem elég idősek ahhoz, hogy megutálják Jar Jar-t. (Aki állítólag George Lucas kedvenc karaktere, noha ennek némileg ellentmond, hogy nem ő viseli alkotója nevét, hanem teljesen véletlenül éppen egy reménybeli ifjú Jedi-lovag J)

A Phantom Menace esetében sokkal többről van szó egy félresikerült előzményfilmnél: az Episode I. egy filmbe sűrítve mutatja meg és vetíti előre, hogy mi is az alapvető baj a túlburjánzott Star Wars-franchise-zal, – s mindezt még jóval a Disney színrelépése előtt.

Mert a Baljós árnyak valóban mélypont volt, ha úgy tetszik, a vég kezdete (a Holiday Specialre és A Jedi-kristály című regényre, stb. nem érdemes szót vesztegetni, nem kerültek be a kánonba, nehezen hozzáférhetőek, így hatásuk nem mérhető, bár korán megmutatták, hogy Lucas univerzumának is lehetnek vadhajtásai.) Ezt a mélypontot azóta A Sithek bosszúja, legutóbb pedig Az utolsó Jedik megközelítette, sőt, sok konzervatív eredeti trilógia-rajongó szerint még túl is szárnyalta… azaz jelen esetben inkább alulmúlta, már amennyiben ez egyáltalán lehetséges…

Különösen a felfokozott várakozások, tizenöt elvonási tünetekkel teli év és az ennek (és a ’90-es évek végének) megfelelő hype után volt nagy a csalódás, az anticlimax az Episode I bemutatásakor. Egy új, könnyen befolyásolható célcsoport megszólítása, a tíz éven aluli (vásárló)közönség merchandising termékekkel való megcélzása érdekében az I. rész alkotói feláldozták a kontinuitást, a történetet, a dramaturgiát; a Baljós árnyak emellett alapvető fontosságú pontokon mondott ellent az eredeti trilógiának és világának. Hiányzott belőle a Star Wars-fíling, mindaz, ami az original trilogyban megfogott több generációt, amiért beleszerettünk, és ami miatt rajongani kezdtünk a messzi-messzi galaxisért.

De természetesen ezzel sincs egyedül: valljuk be, A Jedi visszatér óta az egyetlen, az univerzumhoz és szelleméhez-atmoszférájához hű játékfilm a Rogue One (Zsivány Egyes), mely gyakorlatilag egy rajongó tollából született, korábbi, kiforrott ötleten alapul, és nem csak az eredeti trilógia egyes elemeit újrahasznosítva, random ötlethalmazból eszkábálták össze, mondván, így is megtölti a mozikat, elvégre Star Wars címen bármit el lehet adni.

A Baljós árnyak mellett a későbbi folytatásokra is jellemző, hogy a külsőségekre, látványvilágra és gyakran lényegtelen részletekre fordítottak rengeteg energiát – és pénzt –, a furcsaság, bizarr irányba tolva el a történetet. Ezekre a filmekre is igaz, hogy a kevesebb több lett volna… A belső tartalom, a dramaturgia és kohézió szinte senkit sem érdekelt; a Star Wars ezzel akár látszólag felszínes, fake, külsőségek bűvöletében élő 21. századi világunk allegóriája is lehetne; töretlen sikere jól mutatja a film- és média-fogyasztási szokások alapvető megváltozását, az értékrend eltolódását, – ezt részben már az 1997-es Special Edition változtatásai is előre vetítették. (Az utóbbi hetekben pedig egy rajongói csoport turbózta fel „21. századi szintre,” a mai elvárásoknak megfelelően Ben Kenobi és Darth Vader Halálcsillagon vívott kultikus – de a mai mozirajongók számára már unalmasnak tűnő – fénykard-párbaját…)

Mondvacsinált, erőltetett, nem túl eredeti konfliktusok, mélység nélküli, érdektelen szereplők, az eredeti trilógia karaktereinek halvány másolatai, a történetek, az ellenfelek is súlytalanok vagy rossz minőségű kópiák – ez az előzménytrilógiára ugyanúgy igaz, mint a VII-VIII. részre. Itt természetesen pont nem Darth Maulra gondolok, aki elég jól eltalált, eredeti figura, s nem feltétlenül csak a kinézete miatt – a Star Wars Rebels c. rajzfilmsorozat fel is támasztja, mert valóban izgalmas karakter.

Az immár három trilógia ugyanazt a történetet mondja el újra és újra, ugyanazon, vagy nagyon hasonló szereplőkkel, ugyanazokon (vagy gyanúsan hasonló) helyszíneken. Nem csak Lucasnak nem volt ötlete az előzmény-trilógia megírásakor, hanem úgy tűnik, a folytatások forgatókönyvírói-rendezői sem mertek kockázatot vállalni, s elszakadni az eredeti, egyszer-kétszer-sokszor már jól bevált sémától-recepttől. Inkább biztosra mentek, s a bevétel őket igazolta, ha a vérbeli, X-generációs rajongók visszajelzése-értékelése nem is…

A VII. részben a címe szerint ébredezik az az Erő, mely Az Új reményben a húszéves Luke Skywalkernek köszönhetően egyszer már felébredt, s utána a VI. rész címe szerint a Jedik is visszatértek (így, többes számban!), s érdeklődéssel vagy szkeptikusan várhatjuk, hogy a The Rise of Skywalker (Skywalker kora) címével ellentétben hogyan zárja majd le a Skywalker-sagát…

A franchise-nak azonban nem lehet vége, s noha a Disney a IX. rész bemutatása után rövid szünetet hirdetett, máris bejelentették három újabb film bemutatójának időpontját. A IX. rész címének megismerése után nem sokkal az On This Day In The Future netes oldal mémet is készített a Star Wars 2061-ben várható XXXVIII-dik folytatásának várható címéről, ezzel rámutatva a trilógiák címadásának korlátaira-sajátosságaira… „Return of the Revenge of the Fall and Rise and Rise of the Last Phantom Jedi Clone Force Empire Menace Strikes Back.”

Mondják, hogy az eredeti trilógia bemutatása óta megváltoztak a fogyasztói és befogadói-rajongói elvárások, de nem gondolom, hogy lehetetlen vállalkozás volna egy épkézláb forgatókönyvet összehozni, amely a fiatalabb generációk igényeit is kielégíti. Az igényességre azonban manapság, sajnálatos – és paradox – módon, egyre kevesebb az igény…

A franchise címe Csillagok háborúja, és nem ’Csillagok békéje’, de a messzi-messzi galaxis vonzerejét a Régi Köztársaság idilli-idealista eszméi iránti nosztalgia is adja. Közismert, hogy a békét ábrázolni sokkal nehezebb és unalmasabb, mint az állandó háborúskodást, csatározásokat, de békeidőben is lehet érdekfeszítő és lebilincselő konfliktusokat találni, s ha valaki csak folyamatos lövöldözéssel, száguldozással és robbantásokkal tudja fenntartani a feszültséget-érdeklődést, ne írjon Sagát, vagy keressen magának alkotótársakat.

Lucas mindig is úttörő volt a lenyűgöző látványvilág megteremtésében, különleges effektusok alkalmazásában, de az eredeti trilógiában emellett saját filmes ismereteit és a Joseph Campbell könyvéből (Az ezerarcú hős) tanultakat ügyesen alkalmazva, a népmesei- és fantasy-elemeket szerencsés húzással egy távoli galaxisba helyezve lebilincselő, újdonság erejével ható történetet alkotott. Utána azonban kifulladt, a gyeplőt mégsem akarta kiadni a kezéből. A Phantom Menace-nél huszonkét évnyi kihagyás után még a rendezői székbe is visszaült.

A régi rajongókra igazán nem lehet azt mondani, hogy idealizálják vagy kritikátlanul nézik az eredeti trilógiát, abban is vannak ellentmondások, döccenők, és akkor a Holiday Special borzalmáról még nem is beszéltünk. (Luke miért Skywalker néven élt, ha az elárulta származását, a birodalmi lépegetők hogyan jutottak át a Hoth bolygót védő pajzson, mi tart életben egy űrlényt az aszteroidamező közepén, stb…)

A hardcore faneket azzal sem lehet vádolni, hogy nincs humorérzékük: számtalan paródia, köztük a kultikussá vált Űrgolyhók sikere is ezt bizonyítja. Valljuk be, az előzménytrilógiát is leginkább a filmek alapján készült mémek teszik elviselhetővé számunkra.

Visszatérve a Baljós árnyakra: már az előzeteseket látva „valami nagyon rossz érzés fogott el”, s a film maga csak megerősítette rossz előérzetemet. Az eddig leírtakból nyilvánvaló, hogy a Phantom Menace nem tetszett, csalódást okozott, nem is néztem meg, csak kétszer, azonban mindezek ellenére sem tette tönkre a gyerekkoromat, már csak azért sem, mert már huszonéves voltam, amikor bemutatták, de sok mindenre megtanított (többek között) a modern világról, és annak értékrendjéről, ezzel hozzájárulva ahhoz, hogy végleg felnőjek, s elveszítsem (gyakran hamis) illúzióimat.

A Star Wars sokunk számára olyan, mint az első szerelem, különös helyet foglal el a szívünkben, nosztalgiával gondolunk vissza rá, – míg a sokadik pofon és csalódás után be nem látjuk, hogy ez a kapcsolat mostanra bizony mérgezővé vált. A Star Wars-jelenség azt is megmutatja, hogy milyen nehéz kiszállni egy toxikus kapcsolatból, melyben már régóta nem kapjuk meg azt, amire (érzelmileg) szükségünk van, de a szép emlékek és a nosztalgia miatt igen nehéz véglegesen szakítanunk és továbblépnünk…

Amit a Lucasfilm és a Disney csinált és csinál, az ugyanis érzelmi zsarolás a javából, korábbi kötődésünket, egykori pozitív érzelmeinket használják ki saját aljas és önző, egoista céljaikra. Időről időre elhúzzák előttünk a mézes madzagot, egy-egy nosztalgikus szlogennel, jól sikerült trailerrel vagy régi kedvenc szerepeltetésével, s mi naivan újra meg újra bedőlünk a hitegetésnek, azt gondoljuk, hogy most aztán végre összeszedi magát a franchise, s jóvá teszi régebbi bűneit, kárpótol minket korábbi hiányérzetünkért.

A Star Wars mesterien játszik az érzelmeinkkel – hiteget, hogy minden újra olyan lesz, mint régen, réges-régen… és mi jobb tudásunk ellenére újonnan bedőlünk neki, mert szeretnénk hinni, hogy ezúttal valóban megváltozott, s kárpótolni fog az elvesztegetett évekért, aztán ismét kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy az egész megint csak trükk, manipuláció, szemfényvesztés, az ígéretek sokadszorra is üresnek bizonyulnak.

Meg kell mondani, mesterien működik a beetetés, a reklámhadjárat: a franchise függésben tart, addiktív, nem tudunk szabadulni tőle, főleg, mert gyengék vagyunk és kíváncsiak, s nem szabadulhatunk gyermekkori nosztalgiánktól. Kicsit olyanok vagyunk a Sagával, mint a hétköznapi stalker, aki jobb belátása ellenére is titokban időről időre követi korábbi exe netes nyomát, akitől ugyan már nem vár semmit, főleg semmi jót, mégsem tudja megállni, hogy meg ne tudja, hogy van, mi történt vele azóta, hogyan alakult az élete…

Ha bemutatnak egy újabb Star Wars-filmet, természetesen többhónapos reklámkampánnyal megtámogatva, nem tudjuk megállni, hogy meg ne nézzük, noha a korábbi tapasztalatok alapján sok jóra már régóta nem számítunk. Biztos vagyok benne, hogy fenntartásaim ellenére nem sokkal a bemutató után megnézem majd a IX. részt is; olyan ez, mint a katasztrófaturizmus, muszáj odamennem, szörnyülködni a pusztítás nyomain, borzongani a leírhatatlan borzalmaktól. Ez egyértelműn mazochizmus, perverz kíváncsiság, rossz beidegződés, mégsem tudok-tudunk szabadulni tőle, hiszen végtelenül emberi…

                                                                                                          Marti Zsófia