Csakhogy a könyv körüli felhajtás némileg előrébb rangsorolta ezen a listán, hiszen máris a könyv filmre vitelének részleteivel van tele az Internet. Kezdtem azt gondolni, hogy több van a benne, mint amennyit első ránézésre tippeltem, úgyhogy megvettem, és elolvastam. Ha röviden összegezni akarnám az olvasás élményét, akkor azt mondanám, hogy csalódás volt, de nem bánom a ráfordított bő egy napot. Annyit ért. Nézzük bővebben, szokás szerint kívülről befelé haladva!
A könyv keményfedelű, ígéretesen vastag darab, igényes borítóval. Szerintem kicsit rontják az összképet a borító belső fülére szorult semmitmondó méltatások, de mindegy, ez nem feltétlenül a szóban forgó regényt minősíti, csupán a tengerentúli könyvterjesztési szokásokat. Sokkal jobban szíven ütött, amikor az első tíz „felesleges” oldal (köszönetnyilvánítás, ajánlás, a cím háromszor, stb.) átlapozása után megláttam az első érdemi oldal szedését. Tudom, hogy sokan nem rajonganak az apró betűkért és a kis sorközért, de én kifejezetten szeretem, ha egy könyvben kitöltik, és nem pazarolják a lapokat. Más kiadók szokásos – tökéletesen olvasható – szedésében A da Vinci-kód nagyjából 200 oldallal biztos rövidebb lett volna. Én szeretem a vaskos, hosszan olvasható és élvezhető könyveket, ez azonban csak látszólag ilyen. De, mint tudjuk, az irodalmat nem kilóra, vagy oldalszámra mérik! Lássuk a regény cselekményét! A történet, a látszólagos bonyolultság ellenére elég egyszerű. Egy titkos szervezet vezetőit meggyilkolják. A szervezet utolsó mestere, hogy titkát ne vigye a sírba, rejtélyes üzenetet hagy hátra, amit elméletileg csak az unokája és az unokának „kiszemelt” partnere képes kibogozni. Apró nüansz, hogy a gyilkossággal épp a partnert gyanúsítják. Ezek után kezdődik egy egyéjszakás és egy napos kulturális ámokfutás Párizs és London neves helyszínein keresztül. Az események három, időnként egymásba fonódó szálon játszódnak. A leghangsúlyosabb természetesen az unoka és partnere menekülése a rendőrség elől, miközben próbálják megfejteni a nagyapa hátrahagyott, rejtjeles, kódolt üzeneteit. Emellett kisebb súllyal esik a latba a nyomozás, és az „ellenfelek” cselekedeteinek ismertetése, pedig a mellékalakok sok tekintetben jobban megformáltak, mint a hollywoodi sablonhősökre kísértetiesen emlékeztető főszereplők. A mű vélhetően legizgalmasabbnak szánt részei a kódolt információk megszerzése, értelmezése, ami a klasszikus detektívregények hangulatát idézi. Sajnos úgy tűnik a súlyozással volt némi gondja a szerzőnek. A problémák, feladványok egy része triviálisnak mondható, az olvasó nem egyszer okosabbnak érezheti magát az elméletileg szakértő főszereplőknél, míg máskor a megoldás erősen deus ex machina jellegű. Időközben kiderül, hogy az említett titkos társaság a Templomos Lovagrendet alapító Sion-rend, ami olyan titkokat őriz, amik pillanatok alatt a felbolygathatnák a keresztény tanításokat és egyházat. Mi más is lehetne ez, mint a Szent Grál? Persze bizonyos erők minden áron gátolni akarják e titok napvilágra kerülését.
A Szent Grál A da Vinci-kódban némileg „új” értelmezést kap, miszerint a titokzatos kehely nem más, mint a női méh, Krisztus vére pedig valójában Jézus vérvonala. Radikálisnak tűnik, de nem az. Már nem. A közelmúltban különféle ismeretterjesztő csatornákon számos műsorban ismertették ezt a létező elméletet, így bizonyára sokaknak közel sem annyira sokkoló az elgondolás, mint azt a szerző talán szerette volna. Tulajdonképpen a regény első száz oldalában mást sem vártam, csak hogy mikor fejti már ki ezt az elképzelést. Továbbá az „eretnek” gondolatot, miszerint Jézusnak napjainkban is vannak élő hozzátartozói, többek között a mára kultuszfilmmé vált Dogma is felvetette, de a kapcsolatot ott egy generációval korábbra helyezték, Mária és József többi gyermekére utalva. Az alap tehát, amire Brown a művét építette, jól ismert a témában jártasabb olvasók előtt, ami pedig a titkos társaságokat és azok kultúrtörténeti hátterét, vagy az összeesküvés-elméleteket illeti, Umberto Eco A Foucault inga című könyve klasszisokkal többet ad, mint A da Vinci-kód. A Szent Grál legenda feldolgozásának tekintetében egy másik Eco könyv, a Baudolino szerintem szintén jóval élvezetesebb, érdekesebb, mint az amerikai szerző műve, ráadásul végkicsengésében ez utóbbi mintha csak az olasz mester szavait visszhangozná. (A magyar olvasók előtt ismert irodalmi előkép lehet Szerb Antal Pendragon legendája is, ami szintén a templomos lovagok, rózsakeresztesek, szabadkőművesek témáját boncolgatja egy hasonlóan izgalmas nyomozás keretei között.) Úgy tűnik, megint nem az fog egy ötletből meggazdagodni, aki kitalálta, hanem az, aki eladható formába csomagolta. Még akkor is, ha ordító tárgyi tévedések vannak a szövegben, ha a történet néha logikai bukfencet vet, ha a végkifejlet előre borítékolható, ha a főszereplők sablonosak. Sajnos A da Vinci kódból hiányzik az újdonság ereje, ráadásul nem is rendelkezik az Eco művekre jellemző kulturális többlettel. Tulajdonképpen olyan érzésem volt, hogy a könyv nem más, mint a Foucault inga könnyebben emészthetővé varázsolt változata, megfűszerezve az elmúlt évek néhány új elméletével. A szerkesztés, a tagolás asszisztál a cselekmény pergő ritmusához, a bő 600 oldalt 105 fejezet tagolja, ami szerintem kissé szaggatottá teszi az egészet. A rövid fejezetek dramaturgiai szerepe vélhetően a feszültség fokozása lett volna, ezt néhol eléri, a legtöbbször azonban csak idegesítő. Párszor olyan érzésem volt, mintha a szerző gondolt volna egyet, „Hopp, ebben a fejezetben már elég információt csepegtettem!”, és ilyenkor újat kezdett. Azért ne legyünk nagyon igazságtalanok Dan Brownnal! Ennyi előzmény után talán nem is várható el joggal, hogy bárki újat tudjon mondani a témában. A da Vinci-művek szimbolikájának, hátterének ismertetésével, és az istennőkultuszok jelentőségének hangsúlyozásával még talán sikerült is gazdagítania a Grál és a templomosok kiterjedt legendafüzérét. Aki nem ismeri az említett műveket, vagy nem foglalkozott korábban a meglehetősen szerteágazó témával, annak vélhetően tetszeni fog a könyv. Könnyed, élvezetes stílusban íródott, valódi bestseller. Ha gonosz akarnék lenni, azt állítanám, hogy amerikaiaknak készült. Tökéletes forgatókönyv-alapanyag, fogyasztóbarát, igazi mélység nélkül. Sajnos úgy tűnik, ez garantálja a sikert. A napokban az esti híradóban is értékes perceket áldoztak arra, hogy beszámoljanak arról, amerikai turisták ezrei keresik fel a könyv franciaországi helyszíneit. Talán ez a „kultúrturizmus” a legjobb hozadéka a műnek.
Mindenesetre kíváncsi vagyok a műből készülő filmre.

]]>